09/07/2025
Sadali
Bő órányi járóföldre van a cseppkőbarlang a falutól, mellette a kőkori mészégető, a vízesés, a szigeten hoszzában keresztülfutó szakadék, amibe a délutáni nap karcol sárgás és zöldes csíkokat. Ide sétálunk délutánonként Katival és Gwyddel, a lányommal és a vőmmel. A háztól nem a falu felé indulunk, hanem ellenkező irányba, átkelve a helyi úton, a szerintem már évtizedek óta nem működő keskenynyomtávú vasúton, majd az erdőn keresztül a kijelölt aszfaltos útra érünk. A nap csodálatosan süt, de nem perzsel. Amikor először hoznak el a barlang előtti pénztárhoz jegyet venni, bemutatnak, mint lányom apját, nekik már nem kell jegy, helyinek tekintik őket, nagy ölelkezések közepette örvendenek egymás újralátásának. Amikor velem találkoznak másodszor, akkor már nekem is jár az ölelés. Hiába, ez egy elvarázsolt vidék.
Amikor még május elsején Cagliariban voltam és indultam volna ebbe a fővárostól 90 kilométerre lévő faluba, figyelmezt***ek, hogy a mai nap a körmenet miatt maga a felfordulás netovábbja, a buszállomás nem működik, ki van helyezve, a helyieken kívül senki sem tudja, hova. Sűrű kérdezősködés után viszont eljutottam a csodálatos Piazza Republica-ra, de ott egy fia, megállóra hajazó objektumot sem fedeztem fel. Miután még bőven volt időm arra, hogy visszamenjek a buszállomásra és reményeim szerint kemény magyar káromkodással illessem az információt velem megosztót, de két percet késtem, bezárt az utastájékoztató. Hogy ne pazaroljam ízes bácskai átkaimat hiába, odajött egy másik útbaigazító, és elmondta, hogy dehogy Piazza Republica, hanem teljesen más irány, amit lényegében megért***em, de biztos, ami biztos alapon elkezdtem egy turistának látszó embert követni, akinek hátizsák volt a vállán. A blöff bejött, valóban így találtam meg a mellékutcát – soha nem találtam volna oda – és az ott szolgálatot teljesítő ügyeletest. Come arrivo a Sadali? Először megleptem, mert ilyen állomásról nem hallott még, de megtalálta a füzetében, majd fel is tett a buszra. A jegykezelő megígérte, hogy szól, ha odaértünk, mivel először vagyok a szigeten, hát még Sadaliban.
A megérkezést követően egyemeletes házakkal megrakott, randa utcákon kellett bandukolnom, odavert a nap is rendesen. Ugyan a lányom elmagyarázta, hogy nagyjából merre van a keresett ház, de ez sohasem olyan egyszerű, mint gondolnánk. A jó tájékozódás reményében mindhárom vendéglátóhelyen érdeklődtem, hogy „Dove vive il olandese?” mert a nászom – tudtommal – az egyetlen holland a faluban. Később kiderül, hogy valóban az a ház az egyeteln holland tulajdonú, de már régebb óta laknak itt németek, szírek, sőt egy alkalommal egy portugállal is összehozott a sors. A csúnya és jellegtelen Sadaliról alkotott összkép a régi, völgyben épült falura pillantva egy csapásra változik meg: a katlanban kanyargós utcácskák, a templom keresztjével azonos magasságban a lábunk szára, források mindenütt. Nincs az a szárazság, ami elapasztaná az itteni vizet. A központban a templom, a ritkán nyitvatartó kocsma és a még ritkábban használt fasiszta közösségi ház, amit ezer dologra használnak, továbbá egy múzeum, pici terecskék, közkutak. Ami viszont még ennél is fontosabb, azok az emberek, akik itt élnek: látszólag soha sem sietnek, egymással kedélyesen elbeszélgetnek, jön a hátbaveregetősdi, ölelés. A boltokban – ha nem zuhansz be véletlenül arra, hogy éppen nincs senki a pult előtt – készülj fel a vevőnkénti tízperces sorbanállásra, ez itt senkit sem zavar, úgyis hamarosan jön a szieszta, amit nem sikerült délelőtt elmulasztani, azt majd délután mulasztod el.
A lányom, vőm és nászomom háza a völgy felett áll, messziről látszik és kilóg a sorból, valaki szórakozottságában tervezte meg, a völgyre tornyosul a terasz is, ránehezedik, mint egy hűbérúr lakótornya, körötte sziklákat benövő erdő, macchia, ami foltokban növő erdőt is jelent, de a foltos kávénak is nevet kölcsönzött.
Innen remek kilátás nyílik alkonyatkor a völgyre és a falura, a benne dolgukat tevő emberekre, akiknek azért köszönhetek nagyon sokat, mert tanultam tőlük türelmet, jóindulatot. És ha oly sokszor leírtam már, hogy ha egyszer alkalmam nyílik rá, akkor itt vagy ott szeretnék lakni, hát Sadali egy ilyen hely.
Két hónapja értem vissza, Szabadkára. Egyetlen fényképet sem készít***em, utólag belegondolva, érthetetlen okokból, de az is lehet, hogy titkon nem szerettem volna senkivel sem megosztani a csodát.
Utóirat gyanánt: visszafelé jövet Isiliben át kellett szállnom az egyik buszról a másikra, de a jegyet a buszon kellett volna megvennem. Kártyával nem lehetett, pénzért nem volt hajlandó jegyet adni a busz vezetője. Ez majdnem oda fajult, hogy leszállít annak ellenére, hogy pénzem, kártyám és kedvem is van utazni, sőt kell utaznom, mert a repülő este indul Budapestre.
Ott állunk a busszal Isiliben és előttem az ajtó, hiábavaló a magyarázkodás, hogy hát mi a helyzet,hogy zarándok vagyok amire az egyik utas elveszti a türelmét és az „elég már ebből a szardiniai szarakodásból, én megveszem a jegyet” megjegyzéssel kiváltja az öteurós menetjegyet. Innentől kezdve az élet visszazökkent a régi kerékvágásba.
