Taljánföldön, gyalog

Taljánföldön, gyalog Gyalog járva pontosabb kép tárul elénk Firenzétől Nápolyig tartó utunkon: zarándoklat, élmény, impulzusok, hangulat, egyszóval Olaszország.

A Szabadkai Városi Múzeum munkatársa és Olaszország szerelmese vagyok. Ez egy hosszú és szenvedélyes szerelem, amit csak oly módon cillapíthatok, ha heteket töltök Taljánföld különböző részein. Az ottartózkodás eseményeit foglalom össze eme virtuális naplóban.

09/07/2025

Sadali
Bő órányi járóföldre van a cseppkőbarlang a falutól, mellette a kőkori mészégető, a vízesés, a szigeten hoszzában keresztülfutó szakadék, amibe a délutáni nap karcol sárgás és zöldes csíkokat. Ide sétálunk délutánonként Katival és Gwyddel, a lányommal és a vőmmel. A háztól nem a falu felé indulunk, hanem ellenkező irányba, átkelve a helyi úton, a szerintem már évtizedek óta nem működő keskenynyomtávú vasúton, majd az erdőn keresztül a kijelölt aszfaltos útra érünk. A nap csodálatosan süt, de nem perzsel. Amikor először hoznak el a barlang előtti pénztárhoz jegyet venni, bemutatnak, mint lányom apját, nekik már nem kell jegy, helyinek tekintik őket, nagy ölelkezések közepette örvendenek egymás újralátásának. Amikor velem találkoznak másodszor, akkor már nekem is jár az ölelés. Hiába, ez egy elvarázsolt vidék.
Amikor még május elsején Cagliariban voltam és indultam volna ebbe a fővárostól 90 kilométerre lévő faluba, figyelmezt***ek, hogy a mai nap a körmenet miatt maga a felfordulás netovábbja, a buszállomás nem működik, ki van helyezve, a helyieken kívül senki sem tudja, hova. Sűrű kérdezősködés után viszont eljutottam a csodálatos Piazza Republica-ra, de ott egy fia, megállóra hajazó objektumot sem fedeztem fel. Miután még bőven volt időm arra, hogy visszamenjek a buszállomásra és reményeim szerint kemény magyar káromkodással illessem az információt velem megosztót, de két percet késtem, bezárt az utastájékoztató. Hogy ne pazaroljam ízes bácskai átkaimat hiába, odajött egy másik útbaigazító, és elmondta, hogy dehogy Piazza Republica, hanem teljesen más irány, amit lényegében megért***em, de biztos, ami biztos alapon elkezdtem egy turistának látszó embert követni, akinek hátizsák volt a vállán. A blöff bejött, valóban így találtam meg a mellékutcát – soha nem találtam volna oda – és az ott szolgálatot teljesítő ügyeletest. Come arrivo a Sadali? Először megleptem, mert ilyen állomásról nem hallott még, de megtalálta a füzetében, majd fel is tett a buszra. A jegykezelő megígérte, hogy szól, ha odaértünk, mivel először vagyok a szigeten, hát még Sadaliban.
A megérkezést követően egyemeletes házakkal megrakott, randa utcákon kellett bandukolnom, odavert a nap is rendesen. Ugyan a lányom elmagyarázta, hogy nagyjából merre van a keresett ház, de ez sohasem olyan egyszerű, mint gondolnánk. A jó tájékozódás reményében mindhárom vendéglátóhelyen érdeklődtem, hogy „Dove vive il olandese?” mert a nászom – tudtommal – az egyetlen holland a faluban. Később kiderül, hogy valóban az a ház az egyeteln holland tulajdonú, de már régebb óta laknak itt németek, szírek, sőt egy alkalommal egy portugállal is összehozott a sors. A csúnya és jellegtelen Sadaliról alkotott összkép a régi, völgyben épült falura pillantva egy csapásra változik meg: a katlanban kanyargós utcácskák, a templom keresztjével azonos magasságban a lábunk szára, források mindenütt. Nincs az a szárazság, ami elapasztaná az itteni vizet. A központban a templom, a ritkán nyitvatartó kocsma és a még ritkábban használt fasiszta közösségi ház, amit ezer dologra használnak, továbbá egy múzeum, pici terecskék, közkutak. Ami viszont még ennél is fontosabb, azok az emberek, akik itt élnek: látszólag soha sem sietnek, egymással kedélyesen elbeszélgetnek, jön a hátbaveregetősdi, ölelés. A boltokban – ha nem zuhansz be véletlenül arra, hogy éppen nincs senki a pult előtt – készülj fel a vevőnkénti tízperces sorbanállásra, ez itt senkit sem zavar, úgyis hamarosan jön a szieszta, amit nem sikerült délelőtt elmulasztani, azt majd délután mulasztod el.
A lányom, vőm és nászomom háza a völgy felett áll, messziről látszik és kilóg a sorból, valaki szórakozottságában tervezte meg, a völgyre tornyosul a terasz is, ránehezedik, mint egy hűbérúr lakótornya, körötte sziklákat benövő erdő, macchia, ami foltokban növő erdőt is jelent, de a foltos kávénak is nevet kölcsönzött.
Innen remek kilátás nyílik alkonyatkor a völgyre és a falura, a benne dolgukat tevő emberekre, akiknek azért köszönhetek nagyon sokat, mert tanultam tőlük türelmet, jóindulatot. És ha oly sokszor leírtam már, hogy ha egyszer alkalmam nyílik rá, akkor itt vagy ott szeretnék lakni, hát Sadali egy ilyen hely.
Két hónapja értem vissza, Szabadkára. Egyetlen fényképet sem készít***em, utólag belegondolva, érthetetlen okokból, de az is lehet, hogy titkon nem szerettem volna senkivel sem megosztani a csodát.
Utóirat gyanánt: visszafelé jövet Isiliben át kellett szállnom az egyik buszról a másikra, de a jegyet a buszon kellett volna megvennem. Kártyával nem lehetett, pénzért nem volt hajlandó jegyet adni a busz vezetője. Ez majdnem oda fajult, hogy leszállít annak ellenére, hogy pénzem, kártyám és kedvem is van utazni, sőt kell utaznom, mert a repülő este indul Budapestre.
Ott állunk a busszal Isiliben és előttem az ajtó, hiábavaló a magyarázkodás, hogy hát mi a helyzet,hogy zarándok vagyok amire az egyik utas elveszti a türelmét és az „elég már ebből a szardiniai szarakodásból, én megveszem a jegyet” megjegyzéssel kiváltja az öteurós menetjegyet. Innentől kezdve az élet visszazökkent a régi kerékvágásba.

A belátható CagliariAnnál kisebb, mint amit egy nap alatt bejárhatnál és nagyobb annál, mint amit felfoghatnál. Minden u...
04/07/2025

A belátható Cagliari
Annál kisebb, mint amit egy nap alatt bejárhatnál és nagyobb annál, mint amit felfoghatnál. Minden utca újabb rejtély, más arculat. A nap keményen süt, de bizonyára a tenger közelsége miatt nincs pokoli meleg. A tegnap esti felfedező út egyes pontjai segítenek abban, hogy a vártnál gyorsabban megtaláljam a sétálóutcát: annyira sétáló, hogy reggel még nem is sétálnak itt, ebben hasonlatos a szabadkaihoz... Néha már hazagondolok, de nem veszélyes. Nem azért kell a sétálóutcán lassan andalogni, hogy kirakatokat nézz, hanem hogy ráérj. Na jó, megmagyarázom: úgysem érsz oda sokkal előbb, meg aztán úgyis minden itt van, egymáshoz közel: a városközpontja, a förtelmes erős bástyák, és nagy megnyugvásomra a múzeumok is. Megint villan az ICOM-kártya, mehetek be, néprajzi rész, felettébb szolid, a régészet nagyságrendekkel részletesebb és szakmaibb, időnként olyan tájékozódási csapdákkal, hogy a teremőrök is röhögve igazítják útba az elveszni készülő látogatókat, áldozatokat. Ettől függetlenül minden kívánalomnak eleget tesz a kiállítás, ezt érdemes megnézni, valóban nagyon rendben van. Délután séta a város utcácskáin. A helyi nők nagyon alacsonyak, a magyar nőkhöz képest is igen aprócskák, másfél méternél magasabbat alig látni köztük, meg is lepődök a néprajzi kiállításon dolgozó hölgy láttán, aki kérdésemre elárulja, hogy Rómából jött férjül a szigetre. Na, ez sok mindent megmagyaráz.
Ráterelődik a szó a holnapi nagy ünnepségre, amit San’ Efisio tiszteletére tartanak.
Cagliari társvédőszentje, Szent Ephisio Kr. u. 200 vége felé született Aelia Capitolinában, a mai Jeruzsálemben. Diocletianus császár gárdájában szolgált. Idővel Diocletianus s annyira megkedvelte Ephisiust, hogy serege nagy részének parancsnokságát rábízta, és Itáliába küldte a keresztények üldözésére. Szardiniában égi jelet lát és megtér. Ephisiót a cagliari bíróság elítélte, megkínozták, börtönbe zárták (a helyet, amelyet a helyi hagyomány később a S. Efisio-templom alatti földalatti területként azonosított, Cagliari Stampace nevű kerületében), végül elkísérik Nuras településére és itt, lefejezése előtt imádkozik az Úrhoz, hogy oltalmazza Cagliari népét.
Szent Ephisio három csodája t***e Cagliari számára fontossá: 1652-ben pestis pusztított Szardínián. A városi hatóságok Szent Ephisiohoz fohászkodtak, majd a 1652. július 11-én aláírt örökfogadalommal a város kötelezte magát arra, hogy a szent szobrát minden évben körmenetben viszik Sant'Ephisio Stampace kerületbeli fogvatartási helyéről Noraba, ahol mártíromságot szenvedett. A pestis véget ért. 1720-ban Szent Ephisio alakja álmában jelent meg az első piemonti alkirálynak, Filippo Pallavicino grófnak. Ebben a rejtélyes álomban a szent harcos figyelmezt***e a grófot arra a veszélyre, amit Castello falu kutainak megmérgezése jelentett volna. A legenda egy változata a tizennyolcadik századból származik: nagycsütörtökön Sant' Ephisio fenyegető alakban mutatkozott meg a "Porcxu de Bolonha"-nál egy férfinak, aki Cagliari lakóinak megsemmisítésére erős mérget készült önteni a város összes templomának szenteltvíz-tartójába. Ephisio megjelenése megrémít***e a támadót, elállt gonosz szándékától, és bevallotta tervét. Ettől a pillanattól kezdve a Gonfalone főrendiház körmenetet szervezett, amely hét templomon halad át. A körmenet során a gyászruhába öltözött Sant'Ephisio értékes szobrát viszik.
1792-ben a Truguet ellentengernagy vezette francia flotta húsz hadihajója érkezett meg Cagliari partjaihoz és a Palmas-öbölbe, és a mai Quartu Sant'Elena-öbölben talált menedéket. Egy kapucinus apáca álmában maga a szent jelent meg és kérte, hogy ereklyéit vigyék fel a neki szentelt kikötői bástyába. Február 17-éről 18-ára virradó éjszaka, hirtelen vihar támadt, súlyos károkat okozva a francia hajókban arra kényszerítve a franciákat, hogy 1793. február 26-án elhagyják a Cagliari-öblöt. 1794. január 15-én Vittorio Melano érsek a Sant'Efisio főrendiház és Cagliari önkormányzatának javaslatára fogadalmi körmenet szervezését rendelte el a franciák elleni győzelem megünneplésére. Kezdetben a fogadalmat minden január 15-én körmenettel tisztelték meg, amely a Sant'Ephisio-templomból indult és a cagliari székesegyházba érkezett. Ezt követően, a nagyobb kényelem érdekében, a körmenetet húsvét második napjára helyezték át.
A felvonulást a jellegzetes „traccák”, azaz szőnyegekkel, virágokkal és szerszámokkal díszített ökrös szekerek nyitják meg. A nyolc szardíniai tartomány népcsoportjai, a lovagok és a milíciák követik őket. Ezután a harmadik gyám, az Alternók (akik eredetileg az alkirályt képviselték, és akik ma polgármesterként járnak el) és a Gyámság vonul fel. A Szent Efisio szobrával díszített arany szekeret a tagok előzik meg. A szent szobrát ökrösszekér hordozza, az ünneplő tömeg pedig gyalog kíséri.

Látta-e már Cagliarit éjjel?Jöjjön velem, tekintsen csak széjjel. Mindig lenyűgöz az a felismerés, hogy egy tömegszállít...
03/07/2025

Látta-e már Cagliarit éjjel?
Jöjjön velem, tekintsen csak széjjel. Mindig lenyűgöz az a felismerés, hogy egy tömegszállító (hivatalosan: utasszállító) repülőbe hányan férnek be. A meglepetésem akkor szökött szárba, majd borult virágba, amikor a helyemet kerestem a Rómából Cagliariba tartó gépen. Az induló gép a maga természetességével szállt fel fél óra késéssel, de előtte a sor szélén egy nálam legalább ötven kilóval súlyosabb egyéniség foglalt helyet, röhögve jöttem én, hogy Úristen, hogy préselem én be magam a középső székre, mellé, majd az ablak mellett ülő, velem megközelítően azonos súlycsoportba tartozó fickó érkezett. Ez szabad becslés alapján is négyszáz kiló utast jelentett, poggyász nélkül, három széken, de ha jobban belegondolok, volt az több is. Ekkor már hárman röhögtünk azon, hogy na, mi lehettünk a véletlen helyosztás vesztesei, csak tartson ki a gép és ne zuhanjon le.
Az alkonyat, majd az este nem hagyta, hogy gyönyörködjek a naplementében, jóllehet a repülő nyugat felé repült. Nem láttam az ablak mellett ülőtől. Amikor a gépet a pilóta végül let***e a kifutóra, jelentőségteljesen megkérdezte, hogy na? Mit szólok hozzá? Hát mivel eléggé döcögősre sikeredett az érkezés, mondom neki nem rossz, amire felháborodott, hogy micsoda? Ha ilyen jól értek hozzá, miért nem én vezettem a repülőt? Na, ez volt az első találkozásom igazoltan szárd lakossal, de nem rendített meg alapjaimban.
Előzmény: Szardínia lakossága – a legendák szerint – a nem olasz eredetű szárdokból, a kalózok által idehurcolt más, Földközi-tenger-környéki lakosokból áll. A zászlójuk fehér alapon piros kereszt, aminek négyzeteiben egy-egy fejkendős, sötétbőrű férfi feje látható. Ahogy azt nekem a már itt járt emberek mesélték, ez egy olyan hely, amit még nem fertőzött meg a romlottság azon formája, mint ami a tapasztalható a világ többi részén. A mai nap is vannak olyan részei, melyek arra büszkék, hogy soha, de soha nem láttak olasz rendőrt vagy karhatalmat, a karhatalom pedig bölcsességéről tesz tanubizonyságot akkor, ha nem is tesz kísérletet a minden áron való erőfitogtatásnak és tisztelgő látogatásnak. Maradtak olyan járásai a szigetnek – mint ahogy a tulajdonképpeni úticélom, Sadali és környéke – ami egy picit törvény kívüli, annak minden szépségével: például nincs garázdaság, lopás, egy másfajta rend érvényesül.
A térképet korábban böngészve tűnt fel, hogy a szállásom – elvben – közel van a a S. Gilla megállóhoz, ami egyetlen megálló Cagliari központja és az reptér között. Szomorúan kellett viszont tapasztalnom, hogy bizonyos, tájékozódást döntően befolyásoló – segítő – hozzáféréseim megszűntek, ott állok Cagliari egyik negyedében és azt sem tudom, merre induljak, na jó, megközelítően tudom, de ez most édeskevés lesz, az utcák olyan kihaltak, mint amit annak idején Szlovéniában tapasztaltam, még a nyolcvanas évek közepén kényszerű vendégjátékom idején.
És ekkor újabb jó történet veszi kezdetét: betérek az egyetlen, még nyitva tartó pékségbe és elmotyogom jövetelem célját, hogy vélhetően eltévedtem, de jó lenne eljutnom a szállásomra. Egy ember feláll az ottlévő néhányból, megnézi a címet, megnézi a saját mobilján, hol lehetne az, csodálkozik, hogy ilyen cím egyáltalán létezik, megnézi, nekem ez miért nem világos és megérti, hogy nekem valószínűleg nincs előfizetésem az útvonaltervezőre. Miután begépeli a saját kulcsszavát a mobilomba, visszaadja a kezembe a telefont, kérdem tőle, hogy mivel tartozom, azt válaszolja, hogy ha majd megérkeztem a címre, kapcsolódjak le a jelszaváról. Ennyi.
Valamikor az éjszaka közepén megtalálom a szállást, végtelenül boldog vagyok, örülök, hogy vannak olyan vidékek, ahol természetes dolog a segítségnyújtás.

Rómában még nyáron is könnyű elütni az időt a repülő indulásáigMég csendes volt a panzió, amikor behúztam magam mögött a...
02/07/2025

Rómában még nyáron is könnyű elütni az időt a repülő indulásáig
Még csendes volt a panzió, amikor behúztam magam mögött a bejárati ajtót. A reggel friss volt, éjszaka is esett, a lehető legkedvezőbb idő volt egy csavargásra a folyó mindkét oldalán. Abban reménykedtem, hogy elkerülhetem azt a rengeteg turistát, aminek, be kell látnom, én is képviselője voltam, de hát a hiúság azt mondatta velem, hogy más vagyok, mint a többiek. Egy római persze ezt egész másképpen látta, ha egyáltalán érdekeltem volna őket, de szerencsére nem: munkára siettek, ezért fel- és lepattogtak a járművekről, a szemeteskukákat ürítették, egyszóval inkább magukkal voltak elfoglalva, mintsem egy rosszul alvó jöttmenttel.
Azt már tegnap elhatároztam, hogy az ismert útvonalakat érintve fogom helyismeretemet bővíteni, így a Szent Péter bazilika – Angyalvár – Pantheon – Kapitólium tengelyt emlékeztetőül használom és ettől a tengelytől jobbra és balra csavargok, például a Piazza Navona, vagy az Új templom, a Santa Maria in Vallicella kedvéért. Miután mindkettő – a többi céllal együtt – szabadon elérhető és nincs nyitvatartáshoz kötve, csak oda kellett jutni, ami korántsem volt annyira egyszerű dolog: azt már jeleztem, hogy az Angyalok útján ébredtem, nem messze Vatikántól, valójában egyenes út vezetett volna a központi térre, ha nem állták volna utamat a fegyveres, talpig páncélozott rendőrök és csendőrök. Még szerencse, hogy friss volt a reggel és a helyiek már elfogyasztották kávéjukat, a vérbeli turisták pedig még nem ocsúdtak fel ágyukból: így érezhettem magamat valami átmeneti státusú személynek, bár nyilvánvaló volt számomra, hogy római azért nem leszek sohasem, turista pedig akárki lehet. Az Új templom, majd egy kávézó következett, kezdtem megkedvelni az olasz reggelit, ami amúgy nem is reggeli, hanem egy szusszanásnyi idő két táv lerohanása között: egy – esetemben – hosszú kávé és egy akármilyen kis sütemény, leggyakrabban másfél euróért. Irány a Navona, azon – bár jóformán nincs olyan tér, amelyről ezt ne lehetne elmondani – egyiptomi obeliszkek állnak: ez az obeliszk-állítási mozgalom vélhetően korokon átívelő dolog lehetett, hirdetve ezzel a Birodalom férfias voltát, vezetőik határozottságát Eldöntöttem, hogy megszámolom őket, de hamar feladtam, hiszen nem az elejétől kezdtem és biztos kimaradt volna egy csomó, tehát inkább hagytam. A piazza Navonán is áll belőlük, hát legalább ezt. És akkor még a Pantheont. Meg a Kapitóliumi múzeumot.
A repülő a Ciampino reptérről indul, reggel még azt szerettem volna, ha elsétálok addig, a húsz kilométer igazán nem jelenthet gondot, de ezen a fullasztó délutánon mindent el tudtam képzelni, de azt semmiképpen, hogy a Via Appia első szakaszát kezdjem el. Majd jövőre lesz időm elég ahhoz, hogy botorkáljak rajta, ha éppen erre lesz dolgom. Tartok tőle, hogy lesz.
A reptér nagyságrendekkel kisebb a másik, Fiumincinonál, ami a tengerhez közel fekszik. Busz visz kisebb reptérig, nem könnyű megtalálni. Érkezésem után egy perccel leszakad az ég, reng az egész épület, majd elcsendesedik. Biztonsági ellenőrzés után felszállás a Cagliariba induló gépre: uticélom Sadali, a szárazföld alsó harmadában található kicsiny falu, de előbb jussunk el Szardíniáig. Igy is öreg éjszaka lesz, mire megtalálom a helyet, amit lefoglaltam magamnak.

Cesano és a (közel)múlt emlékeiA tó, tehát észak felől közelítve Cesanot szembetűnő az a majdnem kilométeres magas, szög...
01/07/2025

Cesano és a (közel)múlt emlékei
A tó, tehát észak felől közelítve Cesanot szembetűnő az a majdnem kilométeres magas, szögesdróttal koronázott fal, ami egy laktanyát kerít be. Ha csak ebből vonnánk le akár felületes következtetésünket, úgy summázhatnánk azt, hogy bizony elég nagy ország ez, biztos dukál neki legalább egy jól megtermett kaszárnya városonként. Miután ezt éppen Cesano kapcsán teszem, azért kívánkozik ide még egyéb megjegyzés is: lehet, hogy néhány évtizede fontos volt a hadászatra sok pénzt költeni, de értelme már akkor sem volt. Jó, a vasfüggönytől keletre ez mai is a belső félelemkeltés kedvelt eszköze,riogatva mindennel, ami az egyszerű polgárnak ismeretlen és éppen ezért félelmetes, de itt helyben mintha már egy kicsit unnák, és éppen ezért nem ragaszkodnak hozzá foggal-körömmel. Itt is üres a laktanya, vagy pedig remekül álcázzák magukat. Ami mégis emlékezetes, az a szarkák óriási tömege, ami szántóföldön, erdőn, gyümölcsfák között és fölött repked, mint ama híres-hirhedt filmben tették, jó, ott sirályok voltak. Az egyik házból éppen egy kocsi hajtott ki, az ott maradó öreg bácsika invitál, hogy menjek be egy sörre vagy borra: az olaszokról eddig már kialakult jó képet erősít***e volna, ha sajnos nem kellett volna időre megtalálnom a szállást. Valószínűleg az történt, hogy a gyermekeit és azok családját kísérte ki, és efeletti elkeseredését próbálta enyhíteni. A városka legmagasabb pontját átszelő úton túljutva indulok sokadszor a völgybe, amerre a navigátor ezúttal vezet.
Azt már többször leírtam, hogy az olasz települések zöme új, jellegtelen részből és egy régi részből áll. A szállás természetesen a régi rész peremén volt, küllemét tekintve jellegetlennek tűnt, de belül fantasztikus, nyitott padlással, pazar belsővel. A ház előtt közkút állt – ez esetben a csap kifejezés lenne a pontos – és nagyon jó volt inni belőle, főképp azért, mert az utolsó tíz kilométert víz nélkül t***em meg (lehet, hogy jobb lett volna elfogadni a szíves invitálást?). A régi városrész több, mint otthonos, ha ezt egyáltalán városkának tekinthetjük. Egyetlen étterem, egy fagyizó, egy kastély, ami közigazgatási központ, egy puccosabb villa, de sokkal inkább egy múlt század eleji, ittfelejtett utcasor, amolyan skanzen-szerű alvóváros. A taverna nem zsúfolt, a fagyi finom lehet, többen állnak sorba érte. Ezen kívül mintha egy adott jelre mindenki elbújt volna, sehol egy teremtett lélek.
Visszaereszkedek a szállásra, ahonnan reggel, sűrű ködben indulok a völgy felé és ezzel együtt Rómába.
A névtelen ösvény – ami éppen nem névtelen, mert speciel a “halott kút útja” nevet viseli – mellett fel kell fedeznem a civilizáció a korábbitól eltérő tárgyi emlékeit is – bár korántsem olyan előfordulási gyakorisággal, mint errefelé – hiszen a használhatatlan mélyhűtő mellett a mosógép is található itt-ott a patak partján.
Kiérve a vízmosásból még mókásnak tartom, hogy milyen nagy számokkal illetik a házakat, hiszen nekem a 2800 körüli házszám az, amit legelébb felfedezek a Via Cassián. Kevésbé leszek vidám attól a felismeréstől, hogy ez a számozás bevezet a Ponte Milvio (Pons Milvius) hídig, mert ezzel a számozással egy kegyetlen játék, a “mennyi van még hátra” nevet viselő veszi kezdetét: lényege, hogy még idejében és két lábon érj a célig. Az elején mókás versengés nyomasztóvá a kanyargós – és a térképen fel nem tüntetett részen vált, málhás lóhoz hasonló izzadás közepette. Na, szép leszek az Örök város megpillantására. Még szerencse, hogy nem kell letérnem a Via Cassiáról, csak vidáman szedni a lábamat.
A Pons Milvius diadalmas hely, Rómához méltó, innen jobbra kell fordulnom és némi rácsodálkozás-sorozatot követően már árnyékos sugárúton találom magam. Addig viszont a II. világháborút megelőző időszak és ideológia magasztalása okán épített, a Duce nagyságát hirdető obeliszk és az olimpiia központ mellett sétálhatok el: itt találhatóak a medencék, a labdarúgó-stadion. A Tevere (Tiberis) partján, majd az angyalok (Viale Angelico) útján bandukolva jutok el római szállásomig, aminek népszerűsítésére nem kaptam felhatalmazást de okom se lenne rá, hát elmarad. A tulajok nem helybeliek, hanem indiai származásúak és egy teljesen új kaszt kialakításának részesei, ez pedig a római szállások üzemeltetésével foglalkozó személyeké. Ganesh, a tulajdonos-üzemeltető, egy ablaktalan raktárban alszik feleségével, közben a kiadható három szobát áruba bocsátja. Érkezésemre az egyik szobából vélhetően ceyloni lányok dugták ki, majd be a fejüket: nekik fejedelmi szállásuk van, hiszen egy kétágyas szobában vannak, szemben azzal, ami nekem jut ezen az estén. A szoba két-két emeletes ágyas, én a felső szintre kerülök, rajtam kívül a szobában még három lány alszik. Miután az emeletes ágy felső szintjén közel negyven éve nem aludtam, eltelik egy kis idő, míg – bár történtek erre vonatkozó tárgyalási kísérletek – belenyugszom a megváltoztathatatlanba. A hátizsák egy szekrénybe kerül, kint tárolni lehetetlen. Még szerencse, hogy fürdőszoba használható. Nem lévén sok mozgástér, az általm ismert helyekre látogatok addig, míg az este és a fáradság vissza nem rugdos a választott szállásra. A Szent Péter tér ha lehet, még zsúfoltabb, a pápaválasztás javában tart és a turistacsoportok nyüzsgése sem mérséklődik az est közeledtével. Fegyveres őrök mindenütt, még a svájci zsoldosok is villognak. Mindenütt biztonsági kapuk vannak felállítva, nem is merek arra gondolni, hogy a térre magára bejussak. Esetleg holnap, mikor újból útra kelek.

NepiA Castel San’Elia-béli szállásom egyszerre volt fényűzó és riasztó is, hiszen egy divatáru-üzlet felett volt és a me...
30/06/2025

Nepi
A Castel San’Elia-béli szállásom egyszerre volt fényűzó és riasztó is, hiszen egy divatáru-üzlet felett volt és a meredek faképcsők inkább keltették egy szemétlerakathoz vezető cselédlépcső látszatát, sőt az ajtóval szemben valóban kukák álltak, majd a rozzant faajtó mögött – amit elsősorban a festék tartott össze – nyomban a főzőfülke volt, két szoba között. A szoba meglepően nyugodt, tiszta és gazdagon berendezett volt. A szobaasztalon a másnapi reggeli kávékapszulák, a croissanok, minden egyéb, amit – miután két személyre számítottak – kétszeresen is bekészít***ek, a fürdőszoba enyhén túlméretezett volt, de a jó olasz szokás szerint minden, mi a fürdőszobában szem-szájnak ingere, ott volt. Egyedül a tulaj tűnt egy kicsit zaklatottnak, mert hívtam ugyan és időben érkeztem, alig tudtunk szót érteni. Nem kizárt, hogy ekkor értem a saját mélypontomra – a fáradás első jelei kétségtelenül itt mutatkoztak – mert az egyik hagyományos boltba betérve, ahol a dolgokat kérni kellett és nem levenni a polcról - leblokkoltam és egy kis időnek el kellett telnie, míg elkezdtem kérni az enni- és innivalót. Ez már délután öt felé történt, véletlenül szép, pontosabban izzasztó idő volt, és tojást, vajat, tésztát, meg egy kis bort vettem volna, de aztán valamicskét összeraktam magamból. Szóval ott tartottam, hogy a kisvárost már megnéztem, az esti nap pedig nagy szerencsémre kezdett veszíteni erejéből.
Másnap reggel korán útra keltem, és Nepi felé vettem az irányt: minden, a várost népszerűsítő kiadványon látható az a magas aquaduct, ami Castel San’Elia felől jőve fölénk tornyosul, de van itt valami, ami még a római korból ittfelejtett csatornán túl felkeltheti érdeklődésünket: a város maga.
Ami több szempontból is érdeklődésre tarthat számot: egyrészt ott, ahol csak egyetlen látványosságot emelnek ki, arra gyanakodhatunk, hogy még annyi mást találunk, csak győzzük szusszal. Nepi esetében a magasan futó vizrendszer mellett ilyen az óváros minden gyönyörűsége és megnyugtató csendje. Itt áll a Borgiák kastélya, négy tornyával: ezt még VI Sándor – eredeti nevén Rodrigo Borgia – ajándékozta lányának, Lucrezia Borgiának. Ha másról nem is, de erről a két névről sok minden eszünkbe juthat.
Cesanot oly módon érhetjük el, hogy Nepiből idejében elindulunk és dél felé haladunk, majd két tó, a Bracciano és a Martignano között haladva eljutunk Cesanoba. Az elmélet általában a terepen – a valóságban – dől meg: néhány óra gyaloglást követően nem találom meg a felüljárót, ami a Rómába vezető autóút felett vezetne, hanem attól északabbra bukkanok ki: ez csak azért kjellemetlen, mert hát megint eltévedtem, de a megoldás a földön hever, át kell sétálni a következő, az általam használt úttal párhuzamos útra és már irányba is állhatok. Az olasz rétek olyanok, mint a mi rétjeink, néha keréknyomok, máskor árkok szabdalják, de ez már a sík terep, amit oly régóta sóvárgok, és ez is nagy szomorúságomra elfogy alólam: nem mintha meglepődnék azon, hogy egy autók számára is ajánlott út előbb lekerekített sziklákon, majd ösvényen halad, de a jelzések is elfogynak. Ilyenkor keríti hatalmába az vándort az a félelem, hogy most aztán teljesen eltévedt, vége, annyi. Mikor már a csüggedés lenne úrrá, megpillantok egy kertben egy (házas)párt, akik útbaigazítanak. A kérdésre, hogy messze van-e Cesano, a válasz felettébb rövid: Igen, messze van. Hát vidámabb infót nem is kaphattam volna. Addig viszont a két tó között, amelyből a Bracciano a nagyobb, kellene elhaladni, ha az utat az arra autókázók nem tették volna olyan mértékbe tönkre, hogy a varacskos vaddisznók csapása lehetne. Lenn a sár, fenn a perzselő nap. Kijutva a dagonyából, végre újból civilizáció nyomaira bukkanok: egy fiatalokból álló kisebb csoport borozik egy fogadóban, nekem viszont – amit akkor még nem tudtam – kemény kilométereket kell megtennem és még legalább másfél óra út áll előttem.
Cesano – az új rész – nem szívderengető látvány – mintha a betonlobbinak lett volna egy nagy időszaka ebben a városban, minden ház egyforma, egyemeletes, nagykapus, a vártnál is elkeserítőbb látvány: mindenről kopik a festék és kihalt a város. Az óváros ennél romantikusabb: a szabályos utcákat elhagyva a magaslat kiszögelésében áll a városka, alatta a szállásomnak helyet adó panzió, de erről később számolok be.

Civita Castellana és Castel San EliaA reggel a felhők fölé röpít***e a régi ferences rendházat és a völgyre puha paplant...
27/06/2025

Civita Castellana és Castel San Elia
A reggel a felhők fölé röpít***e a régi ferences rendházat és a völgyre puha paplant terített. A látszólag értelmetlenül, időnként kaotikusnak tűnő útvonalakat átvágni, netán lerövidíteni lehetetlen, mert vagy szakadék, vagy pedig mocsárszerű valami állja utadat. Ha az úton vagy az út szélén fogyasztod a kilométereket, kerékpárosok vagy motorosok tömegével találod magad szembe és abban biztos lehetsz, hogy a dolgok természetes voltánál fogva üdvözölnek, hacsak – a kerékpárosok esetében – nincs komoly oxigén-deficitjük. Az utazók között azonban még létezik az a bajtársiasság, ami végső soron érthető. Kaptatók, majd hosszú egyenes szakaszok váltakoznak, míg Civita Castellanaig el nem jutok. Ma van Ferenc pápa temetése, Castellana is mély csendbe burkolózott. A Santa Maria Maggiore katedrálisban és oszlopain a lila, a gyász színe dominál, azzal van minden letakarva, az utcákon alig látunk sétálókat, legfeljebb véletlenül felbukkanó turistákat. Az eső felszáradt, a szakadék szélén felépített várban pedig múzeum van: gondoltam itt van az alkalom, hogy ingyen bejussak a nemzetközi múzeumi belépővel, mikor is közlik velem, hogy ma egyébként is ingyenes a látogatás, hát menjek bátran. A várost már a 10. század végén említik, a várat VI Sándor építteti. A várat több védelmi gyűrű övezi és ilyenkor a legegyszerűbb dolog, ami történhetett, hogy az ostromlók kiéheztették a védőket, de a leírások Civita Castellana esetében még ilyenről nem számolnak be, egyszerűen van egy keményen megépített vár, farkasveremmel, rotundával, belső udvarokkal, bennük a kor kényelmi szempontjait kielégítő dolgokkal, kúttal, egyebekkel. De aztán bekövetkezik a nagy esemény, amikor a napóleoni és a nápolyi seregek csapnak össze a hovatartozás kérdését eldöntendő. A város ettől kezdve hol a római köztársaság, hol Nápoly, hol pedig a Pápai Állam része gyors egymásutánban.
Leereszkedvén a szakadékba, majd a mellette futó útra indulok tovább, a ma este szállásul szolgáló Castel San ’Elia irányába. Sok választásom nem lévén, mintha egy csőben lennék, kiút semerre, út és erdő, fák és bokrok, majd a táj kinyílik, egy magaslatra ér. Messze, de mégis közel van Castel San’ Elia, ha nap – a változatosság kedvéért – nem perzselne, hát könnyebb lenne.
Castel San’Elia egy út mellé épült település lenne, ha a lényeg nem a völgyben, egészen pontosan a szakadék mélyén történne: oda legyalogolva, a délután fényében áll a 11. századi templom. A városka egy pusztuló világ emléke, várkapuval, óratoronnyal, a szurdok túlsó felén az óriási feszülettel. Ha másért nem, hát ezért a látványért érdemes volt eddig jönni.
Egyébként csendes városka, egy picit olyan, mint egy tengerparti halászfalu, csak bárkák és gályák nélkül, nem sokkal hatvan kilométerrel Róma, az örök város előtt.

Magliano Sabina mint ahogy a neve is mondja, a szabin törzs szállásterületén található. Ha a kelták szállásterületén tal...
26/06/2025

Magliano Sabina
mint ahogy a neve is mondja, a szabin törzs szállásterületén található. Ha a kelták szállásterületén található kelta oppidumokkal hasonlítanánk össze, akkor természetesen feltűnne a hasonlóság, pontosabban a védelmi szempontok előtérbe tolulása. Tehát a hegygerinc egyik végén található a supermercato, a másik végén a városka. A supermercato nem csak az étel és ital miatt fontos, hanem mert tető van felette és ezzel a délutáni eső első részét itt vészelem át. Onnan kijőve már hét ágra süt a nap rám, és az utmutatást követve – és az olasz viszonyokhoz képest feltűnően pontosan jelölve – jutok a régi ferences rendházhoz, ami ebben az időben lényegében üres, a foglalásokat visszamondták, ennek köszönve a számomra kijelölt négyágyas és fürdőszobás egységben is magam lehetek. Ez most is kegyelmi állapot, egyrészt a fürdőszoba miatt, másrészt a szoba mérete miatt. A portást stílusosan Francesconak hívják, megmutatja a refektóriumot, mindennel ellátott, a falakon pedig a világháború utáni nyomorúság elfeledését szolgáló plakátok hirdetik a farsangi, a karneváli táncmulatságot – értékes nyeremények reményében. Annyira kevés a vendég, hogy az elsővel csak másnap találkozok. De lássuk Magliano Sabinát! Valaha közigazgatási központ volt, városházával, rendházzal, rendezett utcákkal és egymás mellett nyitvatartó vendéglőkkel, mozival, főtérrel, és mérhetetlenül sok esővel. Mikor másnap Civita Castellana irányába veszem az irányt, akkor a Morro Reatinoban tapasztaltakhoz hasonlóan a felhők felett ébredek, alattam sűrű paplan terül el: ez azt is jelenti, hogy holnap is ködben kell leereszkedni az útra, ami a mély szakadék túlsó felén fut: több zíz kilométeren keresztül ugyanis lényegében észak-déli irányban olyan áthatolhatatlan erdővel borított szakadék tátong, ami a következő napon Civita Castellana, Castel San Elia és Nepi városa esetében is befolyásolja majd a szabad mozgást.

Address

Subotica
24000

Website

Alerts

Be the first to know and let us send you an email when Taljánföldön, gyalog posts news and promotions. Your email address will not be used for any other purpose, and you can unsubscribe at any time.

Shortcuts

Share