06/07/2026
A hiányzó öt év - Miért maradt ki 2000-2005 a rendszerváltás utáni átvilágításából?
Lassan beindulnak a Tisza kormány részéről a rendszerváltás óta eltelt időszak felülvizsgálatai. Az NVVH az elmúlt húsz év kétes gazdasági ügyeit fogja vizsgálni, a Spontán privatizáció és a közvagyon elvesztése parlamenti vizsgálóbizottság pedig az 1987-1990 vagyonátmentést, és az 1987-2000 évek privatizációs folyamatait öleli át. A többi parlementi vizsgálóbizottság egy-egy adott ügyre lett létrehozva.
Viszont keletkezett egy időbeli rés, amelynek logikus szabályozási indokát nem találom. Nem jelentéktelen időszak, mert éppen ekkor zajlottak olyan stratégiai jelentőségű folyamatok, mint az energetikai privatizáció (áramszolgáltatók, gázipari társaságok, további állami részesedések értékesítése), számos más állami vagyonértékesítés és reorganizáció, valamint több olyan szerződés és koncessziós konstrukció, amelyek hosszú távon meghatározták az állami vagyon sorsát. Ezek közül több ügy esetében felmerülhet az utólagos felülvizsgálat szükségessége. De, ki és kik és mikor, mert hivatalosan ezt az öt évet egyetlen egy hivatal sem vizsgálja.
Véleményem szerint kutathatóvá kell tenni teljes terjedelmében az 1987 és 2000 közötti időszakot is, de nem csak privatizációs nézőpontból. Ezüsthajók és Happy Endek, Kaja Ibrahimok és Josif Totok korszakát. Ha kinyitjuk az ügynökaktákat, nem fair, ha ezt az időszakot nem vizsgáljuk teljesen felül, csak a privatizációs folyamatokat érintik a vizsgálatok. Nem csak a 2000 és a 2005 közötti időszak felülvizsgálata marad el, hanem a privatizációs időszak teljes átvilágítása más nézőpontból.
De, ha csak ezt az 5 évet nézem, akkor az alábbi jelentős gazdasági folyamatok maradnak ki vizsgálandó ügyekből.
1. Regionális áramszolgáltatók és gázipari vállalatok. Az energiaszektor privatizációja nem ért véget 2000-ben. Az állami részesedések végleges értékesítése, tulajdonosi átrendeződések és vállalatcsoportok kialakulása még évekig zajlott. Például az ELMIB privatizációja is ebben az időszakban zajlott. A Vértesi Erőmű Rt., Tiszai Vegyi Kombinát (TVK) és BorsodChem vagy a Mátrai Erőmű és Dunamenti Erőmű, de számos szektorcég megmaradt állami tulajdonrészeik végső kiárusítása ebben az időszakban történt meg. Több energiaszektort később pedig visszállamosítottak.
2. Budapest Airport. A repülőtér üzemeltetésének privatizációja 2005-ben történt. Ez az egyik legismertebb stratégiai vagyonértékesítés volt, amelynek következményeit közel húsz évig viselte az állam, mielőtt ismét állami tulajdonba került. A ferihegyi repülőtér 2005. decemberi privatizációját a magyar gazdaságtörténet egyik leginkább elhibázott, aszimmetrikus és kritizált ügyletének tartják. Bár a Gyurcsány kormány akkori mércével mérve rekordmagas összeget, 464,5 milliárd forintot (kb. 1,9 milliárd eurót) kapott a brit BAA-tól, de a háttérben megkötött szerződések brutálisan egyoldalú feltételeket tartalmaztak. A bombabiztos profitgarancia és kártalanítási záradékok jellemezték az ügyletet. Fájó pont, hogy kimarad a vizsgálatokból.
3. Antenna Hungária. Az állami tulajdon csökkentése és a távközlési piac átalakulása szintén ebben az időszakban folytatódott. Itt is megvalósult a korszakra jellemző forgatókönyv, az aranytojást tojó infrastrukturális monopólium eladása, a magánprofit külföldre utalása, a méregdrága állami visszavásárlás, majd végül a cég kormányközeli magántőkecsoportba történő átjátszása. Az Antenna Hungária esetében az állam egy olyan, technológiailag teljesen modernizált céget adott el, amely az ország egyetlen földfelszíni műsorszóró infrastruktúrájával (adótornyok, antennahálózat) rendelkezett. A mai napig az a véleményem, hogy stratégiai és nemzetbiztonsági hiba volt egy ekkora hálózati monopóliumot kiengedni az állam kezéből. Ennek a kivizsgálása is elmarad.
4. Postabank. 2002. novemberében az ÁPV Rt. hivatalosan is kiírja a pályázatot a privatizációs tanácsadó kiválasztására, amellyel elindul a tényleges értékesítési folyamat. Ezen privatizációval gyakorlatilag minden rendben volt. Viszont az MNB előtt a Postabank viselte az évszázad bankrablása nem túl megtisztelő címet. Az ügyészség hűtlen kezelés vádjával indított eljárást Princz Gábor egykori vezérigazgató és hat társa ellen, a vád szerint 36,1 milliárd forintos kárt okoztak a banknak a felelőtlen, fedezet nélküli hitelekkel és fiktív tőkeemelésekkel. A VIP-listán számos aktív alkotmánybíró, magas rangú minisztériumi államtitkár, megyei főügyész, politikus, médiaszemélyiség is szerepelt a nyilvántartásokban. Én szeretném tudni, hogy kik álltak az évszázad első bankrablása mögött. Ezt az ügyet a parlementi vizsgálóbizottság sem érinti, mert itt nem is a privatizációt kell felülvizsgálni, hanem a bank kirablását. A VIP lista tagjai a mai napig érintetlenek, sőt tiszteletben álló, sokak számára fedhetetlen közemberek. A Postabank ügy teljes politikai, gazdasági és intézményi háttere a mai napig számos megválaszolatlan kérdést vet fel. De a mostani vizsgálati szisztéma alapján ez az ügy is kimarad.
5. Autópálya-PPP konstrukciók. A 2000-es évek elején terjedtek el azok a hosszú távú, több évtizedre szóló szerződések, amelyekben a magántőke építette és üzemeltette az infrastruktúrát, az állam pedig hosszú évekre fizetési kötelezettséget vállalt. Ezek nem klasszikus privatizációk voltak, de az állami vagyon és közpénzek kezelésére hosszú időre hatással voltak. A modern magyar gazdaságtörténet legdrágább és legvitatottabb beruházásaiként tartják számon, amelyeket mind a szakmai elemzések, mind az ellenőrző szervek súlyos bírálatokkal illettek. Valójában költségvetési trükközés történt. A PPP-modellt azért erőltették a 2000-es években, hogy a gigantikus építési költségek ne növeljék a hivatalos államhiányt. A beruházásokat így elrejtették a maastrichti kritériumok elől, de a jövőbeli adófizetőkre évtizedes, halmozott adósságot hárítottak át. Ezen felül extrém túlárazás és felesleges luxus jellemezte projekteket, rendkívül drágán valósították meg. Tipikus példa az M6-os autópálya dombvidéki szakasza (Szekszárd–Pécs), ahol sík vagy enyhén lankás terepviszonyok mellett is négy alagutat építettek, ami brutálisan megdrágította a kivitelezést. A klasszikus PPP lényege a kockázat megosztása lenne, de a magyar szerződésekben az állam szinte minden kockázatot magára vállalt. A magánbefektetőknek fix rendelkezésre állási díjat garantáltak, függetlenül attól, hogy mekkora volt az autópályák tényleges forgalma. Ezt a konstrukciót 2010-es kormányváltással megszüntették. De ez a modell később új formában, immár hazai magánvállalkozói csoportok (példaul az MKIF) bevonásával tért vissza a magyar úthálózat működtetésébe.
6. Dunaferr. A dunaújvárosi óriásvállalat eladása a autópálya-PPP-khez hasonlóan komoly politikai és gazdasági viták kereszttüzébe került. Az akkori sajtó ócskavas áron történő eladásnak nevezte az ügyletet. Az ukrán befektető a hatalmas eszközállománnyal rendelkező gyár többségi tulajdonáért mindössze 444 millió forintos készpénzes vételárat fizetett az államnak. A kor kritikusai szerint a kormány szinte ingyen játszotta át a nemzeti ipar gerincét külföldi kézbe. Szofisztikáltabban, a vételár nem állt arányban a vállalat stratégiai jelentőségével. Ráadásul trükkös adósságrendezés történt. Az állam az eladás előtt egy bonyolult reorganizáció keretében megtisztította a céget, azaz több tízmilliárd forintnyi adósságot vállalt át a Dunaferrtől, hogy a befektetőnek vonzó legyen. A tényleges ügylet értéke a vállalt fejlesztésekkel együtt papíron elérte a 100 milliárd forintot, de a közvetlen állami bevétel elenyésző maradt.
A fentebb említett ügyek csak példák, hogy milyen jellegű ügyek kivizsgálása maradhat el a rosszul megtervezett vizsgálati időszak miatt. Emiatt merült fel bennem egy pár kérdés, meghagyva a jogot a kormánynak, hogy rosszul tervezték meg a mostani rendszerváltás és az első rendszerváltás vizsgálati idejét, kizárva a szándékosságot.
Mi indokolja, hogy a privatizációs vizsgálóbizottság 2000-nél lezárja a vizsgálatot, miközben az NVVH csak az elmúlt húsz évre koncentrál? Ki és milyen eljárásban vizsgálja a 2000-2005 közötti, stratégiai jelentőségű állami vagyonértékesítéseket? A privatizációs vizsgálati időszak egyéb zűrös gazdasági tevékenységeit?
Nem azt állítom, hogy a rendszerváltás időszakának minden gazdasági ügye jogsértő volt, vagy hogy a 2000 és 2005 közötti időszakban szükségszerűen visszaélések történtek. Azt állítom, hogy ha a cél valóban a rendszerváltás utáni közvagyon sorsának teljes és hiteles feltárása, akkor sem időbeli, sem tartalmi vakfoltok nem maradhatnak a vizsgálatokban.
Jelenleg a parlamenti vizsgálóbizottság az 1987 és 2000 közötti időszakból kizárólag a privatizációs folyamatokat vizsgálja, míg az NVVH az elmúlt húsz évre koncentrál. Így egyrészt teljes egészében kimarad a 2000-2005 közötti időszak, másrészt az 1987-2000 közötti évek számos olyan gazdasági, pénzügyi és közpénzügyi ügye sem kerül hivatalos vizsgálat alá, amely nem közvetlenül a privatizációhoz kapcsolódott, mégis jelentős hatást gyakorolt az állami vagyonra és a közéletre.
Ha valóban történelmi léptékű átvilágítás a cél, akkor annak következetesen minden releváns időszakra és minden lényeges vagyonpolitikai folyamatra ki kell terjednie.
Ng
