26/04/2026
El a kezekkel Lannert Judittól!
Még nem tett semmit, éppen csak feltűnt, éppen csak megszólalt. Elvállalt egy felkérést, elvállalt egy pozíciót egy nagyon fontos és égető kérdésben, az oktatásügyben, és máris pálcát törtetek a feje felett.
A magyar néplélek jelenlegi állapota egy lassú, méltatlan agóniához hasonlít, ahol a diagnózis nem egy külső ellenség, hanem a saját, mélyen gyökerező önpusztító reflexünk. Ez a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitás már régen túlnőtt a népi anekdotákon ez vált a társadalom, mozgatórugójává amely mindenre tüzel, ami építeni, tisztítani vagy gyógyítani próbálna. Ebben a közegben teljesen mindegy, ki az aktuális államfő, milyen politikai erőtér mozgatja a kormányt mert a változás gátja nem a hatalmi struktúrában, hanem a lelkekben lakozó engesztelhetetlen gyanakvásban van.
Amikor egy olyan kaliberű szakember, mint Lannert Judit a nyilvánosság elé lép, a magyar néplélek azonnal élesíti a hibakereső radarját. Nem a több évtizedes oktatáskutatói tapasztalatot látja, nem a jobb jövőért dolgozó szakembert, hanem a célpontot. Ha valaki felvilágosult, nyitott és szuverén, az a gyanakvók szemében azonnal gyanús lesz. A baloldali nyitottság nem erényként, hanem fenyegetésként csapódik le ahelyett, hogy örülnénk egy szabad szellemű, európai horizontú gondolkodónak, rögtön a legprimitívebb félelmeket hívjuk elő, és „buzi-csinálással” vagy nemzetvesztéssel vádoljuk. Ugyanez a reflex működik fordítva is a konzervatív értékrendet képviselő embert már egyből, maradinak és elnyomónak bélyegzik.
Tehát semmi nem jó.
Ez a kétpólusú vakság vezet oda, hogy a magyar ember már képtelen az embert látni a címke mögött. A megbélyegzés vált a legfőbb nemzeti erénnyé, mert sokkal könnyebb valakit egyetlen jelzővel elintézni, mint szembenézni a saját hiányosságainkkal vagy az ország valós problémáival. Lannert Judit elítélése a Pride, Ukrajna vagy a FreeSZFE melletti kiállása miatt valójában egy látlelet arról, hogy mennyire rettegünk a szuverenitástól. Aki kiáll valami mellett, az kockázatot vállal, aki pedig kockázatot vállal, azt a biztonságos gyűlöletben élők azonnal vissza akarják rántani maguk közé a sárba.
Az utolsó kenetet a magyar néplélekre mi magunk kenjük fel minden egyes alkalommal, amikor a tudás helyett az indulatot, a kíváncsiság helyett pedig az előítéletet választjuk. Amíg a magyar társadalom nem érti meg, hogy a szakmaiság és a humánum nem világnézeti kérdés, addig semmiféle rendszerváltás vagy politikai fordulat nem hoz békét. A béke ugyanis nem a hatalom folyosóin születik, hanem ott, ahol egy konzervatív és egy liberális képes elismerni egymásban a közös jót, és ahol egy Lannert Judithoz hasonló autonóm értelmiségit nem eltaposni akarnak a véleménye miatt, hanem megbecsülni a tudásaért. Amíg ez a felismerés hiányzik, addig csak egy helyben toporgunk a saját magunk által ásott sír szélén, és észre sem vesszük, hogy lassan beleestünk.
Az utolsó kenet után ugyanis már nem következik semmi, csak a csend, amit mi magunk értünk el azzal, hogy elnémítottuk azokat, akik beszélni és tenni mertek értünk.
