19/04/2022
Szabó Tímea: Ma önkéntesnek álltam Iványi Gábor Oltalom Karitatív Egyesületében. Hajléktalan embereknek és menekült családoknak fogok segíteni, terveim szerint újra ápolóként is.
Az elmúlt napokban sorra jelentek meg a minden tutit megmondó, a jövő útját egyértelműen kijelölő, gyakran egymást fölöslegesen bántó interjúk, elemzések. Hozzám is érkezett számos interjúkérés, de úgy éreztem, a jövőnek egy ilyen választás után a csönddel, az alázattal kell kezdődni. Kell idő arra, hogy kicsit befelé nézzen az ember, vegyen egy mély levegőt, és ne tegyen úgy, mintha egy ilyen trauma után elég lenne egyszerűen megrázni magunkat és továbbmenni.
Nem kell azonnal megmondani, hogy ki volt a hibás, mit kellett volna vagy kellene azonnal csinálni. Nem a mát kell megnyerni. Nem is fogjuk.
A kérdés nekem nem az, hogy az ellenzéket és – bizonyos tekintetben – az egész magyar társadalmat érintő mély megrázkódtatás után meg tudom-e másoknak mondani, merre van előre. Akit azt állitja, hogy ezt ma tudja, az ennél nagyobb ostobaságokra is képes.
A kérdés nekem az, hogy én személyesen tudok-e tanulni a múltból, és tanulni másoktól. Tudok-e olyat tenni, ami a tuti mondásokon túl valóban segít az embereknek, segít a valóság alaposabb megismerésében, és segíti az alázatosabb hozzáállást a politikusi munkámban. Ami nem már rögtön a 4 év múlva esedékes választásra, hanem az ahhoz vezető hosszú és rögös útra koncentrál.
Régóta hiányzik nekem az a munka, ami nem csak politikusok között zajlik, nem egy-egy „vidéklátogatásban” merül ki. Hiányzik a köldökzsinór a valósághoz, amitől talán a napi daralóban eltávolodtam.
Korábban ápolóként éreztem azt, hogy politikusként olyan dolgokat is megértettem végre az egészségügyről, amelyeket anélkül, hogy alámerültem volna abban a világban, egyszerűen nem lehetett megértenem.
Az ápolói munka segített abban, hogy jobban áterezzem az egészségügy helyzetét: a betegek kiszolgáltatottságát, a dolgozók odaadását, a mély, az állam részéről történő, a dolgozókat érintő megvetést, a megalázást.
Most visszamegyek ebbe a világba. Az ápolóként elvégzett munkám után a kormány már kitiltott a kórházakból, úgyhogy akkor máshova megyek: hajléktalan emberek és menekültek közé. De ott is fogok ápolói munkát végezni. Budapesten is, vidéken is.
Hosszú lesz az út a változásig. A következő években a munka nagy része nem a parlamentben zajlik majd, hanem azon kívül. Az emberek között a nagyvárosokban, a kistelepüleseken és falvakban. Közösségekben.
De ott leszek a parlamentben is, mert az óbudaiak azzal bíztak meg, hogy ott is küzdjek. És ígérem nektek: ahogy eddig is, ezután is fogok küzdeni! A Párbeszéd zöld-baloldali politikusaként és a parlament egyetlen női frakcióvezetőjeként ott is jelen leszek azért, hogy az Orbán és a Fidesz által felépített, végletekig igazságtalan világot egyszer valóban átalakitsuk úgy, hogy az mindenkinek biztonságos és egymással szolidáris otthona lehessen. Ennél kevesebbért nemigen érdemes küzdeni.
Ma önkéntesnek álltam Iványi Gábor Oltalom Karitatív Egyesületében. Hajléktalan embereknek és menekült családoknak fogok segíteni, terveim szerint újra ápolóként is.
Az elmúlt napokban sorra jelentek meg a minden tutit megmondó, a jövő útját egyértelműen kijelölő, gyakran egymást fölöslegesen bántó interjúk, elemzések. Hozzám is érkezett számos interjúkérés, de úgy éreztem, a jövőnek egy ilyen választás után a csönddel, az alázattal kell kezdődnie. Kell idő arra, hogy kicsit befelé nézzen az ember, vegyen egy mély levegőt, és ne tegyen úgy, mintha egy ilyen trauma után elég lenne egyszerűen megrázni magunkat és továbbmenni.
Nem kell azonnal megmondani, hogy ki volt a hibás, mit kellett volna vagy kellene azonnal csinálni. Nem a mát kell megnyerni. Nem is fogjuk.
A kérdés nekem nem az, hogy az ellenzéket és – bizonyos tekintetben – az egész magyar társadalmat érintő mély megrázkódtatás után meg tudom-e másoknak mondani, merre van előre. Aki azt állítja, hogy ezt ma tudja, az ennél nagyobb ostobaságokra is képes.
A kérdés nekem az, hogy én személyesen tudok-e tanulni a múltból és tanulni másoktól. Tudok-e olyat tenni, ami a tuti mondásokon túl valóban segít az embereknek, segít a valóság alaposabb megismerésében, és segíti az alázatosabb hozzáállást a politikusi munkámban. Ami nem már rögtön a 4 év múlva esedékes választásra, hanem az ahhoz vezető hosszú és rögös útra koncentrál.
Régóta hiányzik nekem az a munka, ami nem csak politikusok között zajlik, nem egy-egy „vidéklátogatásban” merül ki. Hiányzik a köldökzsinór a valósághoz, amitől talán a napi darálóban én is eltávolodtam.
Korábban ápolóként éreztem azt, hogy politikusként olyan dolgokat is megértettem végre az egészségügyről, amelyeket anélkül, hogy alámerültem volna abban a világban, egyszerűen nem lehetett megértenem.
Az ápolói munka segített abban, hogy jobban átérezzem az egészségügy helyzetét: a betegek kiszolgáltatottságát, a dolgozók odaadását, a mély, az állam részéről történő, a dolgozókat érintő megvetést, a megalázást.
Most visszamegyek ebbe a világba. Az ápolóként elvégzett munkám után a kormány már kitiltott a kórházakból, úgyhogy akkor máshova megyek: hajléktalan emberek és menekültek közé. De ott is fogok ápolói munkát végezni. Budapesten is, vidéken is.
Hosszú lesz az út a változásig. A következő években a munka nagy része nem a parlamentben zajlik majd, hanem azon kívül. Az emberek között a nagyvárosokban, a kistelepüléseken és a falvakban. Közösségekben.
De ott leszek a Parlamentben is, mert az óbudaiak azzal bíztak meg, hogy ott is küzdjek. És ígérem nektek: ahogy eddig is, ezután is fogok küzdeni! A Párbeszéd zöld-baloldali politikusaként és a parlament egyetlen női frakcióvezetőjeként ott is jelen leszek azért, hogy az Orbán és a Fidesz által felépített, végletekig igazságtalan világot egyszer valóban átalakítsuk úgy, hogy az mindenkinek biztonságos és egymással szolidáris otthona lehessen. Ennél kevesebbért nemigen érdemes küzdeni.
