02/05/2025
Most akkor kicsit hosszabban a tegnapi túráról. Csak az igazán függőknek javaslom. :D
Szóval első 100-as előtt természetesen izgatott voltam, erősen kérdéses volt számomra, hogy egyáltalán képes vagyok-e teljesíteni, de az ilyen határeset dolgokat többnyire letudom azzal, hogy "majd meglátjuk, ha megpróbáljuk".
Mivel a start 17:00-19:00 között volt lehetséges, így komoly kihívást jelentett az, hogy a normál bioritmussal kb teljesen szembenálló indításra hogyan készüljek. Hétfőn kezdtem el, először kitolni fekvési és kelési időmet, gondoltam szerdáig megoldom valahogy. Tévedtem. Szerdán először 9kor keltem. Majd fetrengtem, hátha visszaalszok, sorit néztem, megint megpróbáltam aludni, de 12:15-kor teljesen elengedtem.
A frissítésem már előző napon bekészít***em, mint azt páran tudjátok elég szigorú frissítéssel megyek a legkisebb túráimra is. Azt gondolom ebben jó következetesnek lenni. Túra napján már nem veszek szilárd táplálékot magamhoz, csak izotóniás italt, vizet, energiazselét. Ez alól az 1 banán 30-60p-el indulás előtt kivétel, ami ezúttal se maradt el. A gumicukor és a szőlőcukor az már ilyen szuper vésztartalék energia, ha minden tönkremenne... Cserébe előtte 3 napig tésztát zabáltam.
Kis szerencsével végül, de korábban érkeztem meg Szobra, így 18:26-kor kezdtem meg túrát. Nagyon szép idő ígérkezett (spoiler: végig jó idő is volt), így lendületesen kezdtem meg az első pár kilómétert. Előzetes stratégiám nem volt, ezt általában a kezdeti szakaszban szeretem véglegesíteni, mert ott egy tisztább képet látok az aktuális formámról. Nem túl profi tudom, de ez van, nincs rajta mit szépíteni.
Szóval első lépések.... Jónak tűnt minden, így 3km után picit megpróbáltam gyorsítani tesztelni, hogy mi az ami még komfortos. Végül 6km/h-val haladtam aminek nagyon örültem, mert bár voltak korábbi túráim ahol ezt rövidebb ideig tudtam tartani, de éreztem, hogy ez most szuperkomfort. A vészharang persze egyből bekapcsolt. "Ádi ez 100-km, nem 25, ne tedd tönkre a lábad" De hiába annyira jól esett gyorsan menni, hogy itt véglegesít***em a stratégiám, aminek annyi volt a lényege, hogy addig tempót megyek amíg nem kezd el jelezni a testem és ami időt itt megnyerek, azt beforgatom abba, amit jó eséllyel a végén elvesztek.
Érdekes dilemma amúgy ez a tempóválasztás. Illetve, hogy mennyire akarunk egységes tempót menni, így se lesz rövid ez az írás, úgyhogy ebbe nem most megyek bele. :D
Végül 25-km-t t***em meg így, amikor egyrészt rámsötétedett, másrészt a vádlim szólt, hogy ezt így most köszöni szépen, de inkább engedjük el, harmadrészt jött a Vaskapuhoz tartó emelkedő, amit így visszagondolva az első törésnek éltem meg.
Szar volt oda felmenni, keskenyek voltak az utak, belógó növényzet, keményre tömörödött egyenetlen vízmosásokon kellett haladni, mindent azzal a tudattal, hogy ugyanitt kell le is jönni. Nem esett jól. Fent a bélyegzőhelyen volt az első 7-8p-es pihim, a smacklevest passzoltam, a vádlim nyomkodtam át inkább és indultam vissza Esztergom Vasútállomásra. Motivált, hogy tudtam, hamarosan segítők is lesznek. :) Katalin Csáder és Peti 00:30-ra érkeztek meg vonattal, ami amúgy elég jól sikerült, mert az állomáson pont annyit kellett várnom, amennyi az esti átöltözésemhez kellett, így különösebb veszteség nélkül indulhattunk útnak.
Jókedélyű volt a páros és rendkívül sokat segített, hogy sokkal ritkábban kellett tracket néznem, mint ha egyedül lettem volna, illetve több olyan főleg felfelé menő helyzet volt, ahol ők gyorsabban tudtak haladni, mint én ezért engem folyamatosan "húzott" az, hogy beérjem őket. Egyszóval: jódolgomvolt.
Szépen lassan azért minden izmom elkezdett tiltakozni, kezdtem átértékelni azt az első 25km-ert, az alsó hátam bal oldala a gerincem mentén egy jó 20cm-es sávban beállt és lüktetett, ez egy olyan tapasztalás volt, amivel még nem volt dolgom. Az okát se érettem igazán, hiszen nem volt rajtam nagy súly, de mind1 is nem örültem neki. Tudtam, hogy amúgy is nehéz lesz, mert a Klastrompuszta előtti emelkedő az a túra legnehezebb része, mert ott megyünk fel a legmagasabb pontra és ez lesz a legnagyobb egybefüggő szintemelkedés is. 89m-es terngerszint feletti magasságról tartottunk 566 felé, ez önmagában sem esik jól, de éjszaka, úgy hogy már mentél 30km-t és tudod, ha ezt megcsinálod még több, mint 50 hátra van, nem túl bizalomkeltő.
Viszont ez a annyira benne volt a fejemben, hogy amikor ott voltam már nem is tűnt olyan szörnyűnek. Kicsit túlparáztam. :)
Jól persze nem esett, minden izmom sajgott a végére és hiába értünk fel a csúcsra a 3km-el arrébb lévő frissítési pont soha nem akart eljönni...
Totális mélypont:
Megérkeztünk, leültem, ránéztem az órára, tudtam, hogy itt legalább egy 15p pihi kelleni fog (több lett). Azt kell mondjam itt elvesztem, mindenem fájt Láttam, hogy 9 óra 40 percnél járok 47km-nél, ami extrém jónak számít, de annyira esélytelennek éreztem magam izomzat ügyileg, hogy kiborultam teljesen. Kata közben lazító gyakorlatokkal próbált segíteni, hogy a hátam javuljon és Peti helyettem is evett a frissítésekből, szóval valamit javult a helyzet. De amikor megnéztem, hogy az össz 2800m-es szintemelkedés felénél tartok, akkor megint összetörtem. Elkezdtem nézni a tömegközelkedési opciókat. Volt egy busz 28p sétára, amivel pár átszállással reggel 7re otthon lettem volna. Meg volt egy olyan opció, hogy tovább megyek a túrán és 11km múlva Pilisvörösváron felszállok a buszra. Kata persze az összes trükköt bevet***e amit belehetett, de nem akarta elfogadni, hogy én most ott feladjam. Átmaszírozta a hátam, ami amúgy elképeszően fellazult és bár mondtam neki, hogy akkor már csak az összes többi testrészem maradt, tudtuk erre nincs idő.... Csak tovább indultunk! Volt pár bíztató tényező azért. Jól álltam idővel, hamarosan világosodik, 70km-nél újabb segítő jön. Ettől függetlenül bármennyire is próbáltam a jó dolgokra fókuszálni az 100%, hogy ha Kata nincs ott akkor feladom a 47.km-nél a túrát. Nem tudok elég hálás lenni! Nagyon köszönöm, hogy ott voltál!
