27/04/2022
Nagyon köszönöm a rengeteg levelet, üzenetet és megkeresést, amit az elmúlt hetekben kaptam, fontosnak tartom, hogy reagáljak a felvetésekre, de egyenként képtelenség lenne megválaszolni, ráadásul úgy érzem, érdemes a nagyobb nyilvánosság előtt is kitérni egyes részletekre.
Amikor azt kérdezitek, hogy látom itthon a politikai helyzetet, mennyi maradt meg a demokráciából és mi a teendő, én azt mondom: tegyük fel azt az alapvető kérdést, hogy jelenleg Magyarországon ki ellenőriz kit. Egy demokráciában ugyanis az ellenzék ellenőrzi a kormányt — Magyarországon viszont pont fordítva: a kormány ellenőrzi az ellenzéket. Mégpedig minden lehetséges módon. Megfordult a világ, és vele borult szinte minden, amit a demokratikus körülmények között végzett politikáról valaha is gondoltunk.
Ahogy szoktam mondani, én egyetlen percet sem dolgoztam demokratikus parlamentben, mert először 2012-ben lettem képviselő, és akkorra már sokat elvettek tőlünk. És minden “választással” egyre többet. De mindig nekigyűrkőztünk, ki hogy tudott, és amikor 2018-ban — szintén nagyon súlyos helyzetben — nem adtam fel a küzdelmet, hanem új utakat kerestem, azért is t***em, mert az ellenzék a parlamentben már nem tudta ellátni a kormányt ellenőrző funkcióját, a hagyományos ellenzéki politizálás a Fidesz által ránk szabott szerep lett.
A parlamenten kívül azonban akkoriban még (a mostanihoz képest) volt mozgástér, az információhoz jutás csatornái még nem záródtak be teljesen: például még be lehetett jutni képviselői kártyával állami szervekhez, közintézményekbe, az intézményvezetők nyilatkozhattak felsőbb engedély nélkül, és az adatkérésekre is 15 napon belül kellett válaszolni. Felmérve a lehetőségeket, teljesen tudatos döntést hoztam akkor, amikor a parlamenti felszólalások, közlemények és tévéstúdiók világa helyett az aktív, cselekvő ellenzéki politizálást választottam. Kiléptem az ellenzéki komfortzónából és terepre mentem, újraértelmezve a képviseletet és valódi tartalommal megtöltve a képviselői jogosítványaimat. Intenzív országjárásba és intézménylátogatásba kezdtem, fókuszterületeket jelöltem ki, ügyeket indítottam és vittem végig, tényfeltáró munkámról blogot írtam, és minden létező jogi, politikai és kommunikációs eszközt mozgósítottam az ügyek sikerre vitele érdekében.
Rögtön három ügy került fókuszba: a CEU, Fót és a Nyugdíjfolyósító, és velük három terület, az oktatás, a gyermekvédelem és a láthatatlan női munka. Ezzel indítottam 2018 őszén.
📍Szabályosan megostromoltam a minisztériumokat a CEU ügyében és kiderít***em, hogy nem léteznek azok az „oktatási szakértők”, akikről a minisztérium nekem írásban azt hazudta, hogy a lex CEU feltételeinek teljesítését vizsgálják. Idegesen mutogatta nekem a CEU-n végzett államtitkár a telefonján, hogy hát nézzem meg, ez a kulipintyó a CEU amerikai kampusza. Bizarr beszélgetéseim voltak államtitkárok egész sorával, akik között volt, aki elismerte, politikai ügy a CEU elüldözése, amivel ő nem is ért egyet. Ennek ellenére mindenki asszisztált az egészhez: államtitkároktól kezdve az Oktatási Hivatalon át az ombudsmanig bezárólag. A rendszer komplett bevédett egy erkölcstelen hatalmi döntést, nem először és nem utoljára.
📍A gyermekvédelem is kiemelt terület lett: soha annyi energiát nem fekt***em egyetlen ügybe se, mint a fóti gyermekotthon körüli politikai machinációk leleplezésébe. Rengeteg személyes látogatás, tényfeltárás, nyomásgyakorlás és a nyilvánosság kellett ahhoz, hogy meg lehessen akadályozni az otthon bezárását. Ha a szociális államtitkár nem akart fogadni, hát a parlamenti folyosón interpelláltam. Ha Fóton rámküldték a minisztérium embereit, hát belőlük szedtem ki, hogy titkos kormányhatározatban döntöttek az otthon bezárásáról. Végigtalpaltam az összes kijelölt helyszínt, így derült ki, hogy „kitagolás” helyett a már így is túlzsúfolt gyermekotthonokba akarják küldeni a fóti speciális gyerekeket, egy nem akadálymentesített otthonba a mozgáskorlátozottakat és az aszódi javítóintézet melletti romos épületbe a kísérő nélküli kiskorúakat. Végül nem merték bezárni az otthont, de a lassú kivéreztetés most is folyik, úgy Fót, mint az egész gyermekvédelem szintjén.
📍Fókuszba került a láthatatlan női munka is: bemutattam a nyugdíjakkal dolgozó nők tarthatatlan munkakörülményeit a Nyugdíjfolyósítónál, a közösség ügyeit intéző, szintén jellemzően női önkormányzati dolgozók megélhetési gondjait és a szociális, bölcsődei és óvodai dolgozók alulfizetett munkáját. Olyan női szakszervezeti vezetőkkel dolgoztam együtt, akik kőkemény érdekvédelmi munkában küzdöttek a döntően nők által végzett gondoskodó és közösségi munkák nagyobb megbecsüléséért. A közszféra bérhelyzete a ciklusban végig fókuszban volt: minden rendelkezésemre álló eszközzel kiálltam a szociális és gyermekvédelmi dolgozók, a pedagógusok, az egészségügyi szakdolgozók és védőnők béremelése mellett, és az utolsó pillanatig küzdöttem a pedagógusok járványra hivatkozva alkotmányellenesen elvont sztrájkjogáért is.
A hatalommal valóban elég sok területen ütköztem, hiszen az elmúlt négy évben összességében vagy tíz területen végeztem intenzív képviselői munkát -- az oktatás, az egészségügy, a lakhatás, a munkavállalói jogok és bérek, a nők helyzete, a gyermekvédelem, a kisebbségi csoportok jogainak védelme, a környezet-és klímaügy, a külpolitika és a jogállamiság területén napi szinten konfrontálódtam a hatalommal.
📌 Kiemelten foglalkoztam a gyermekellenes NAT-tal, az iskolaérettség rendszerének elhibázott átalakításával, az egyetemi autonómia felszámolásával és a katasztrofális tanárhiánnyal.
📌 Aktívan küzdöttem az átgondolatlan egészségügyi átalakítások ellen, az endometriózisban szenvedő nők közfinanszírozott ellátásáért, a hatékonyabb és átláthatóbb járványkezelésért.
📌 Civilekkel együtt próbáltuk elérni az elhelyezés nélküli kilakoltatások leállítását és az aktív állami bérlakáspolitikát.
📌 Parlamentben és parlamenten kívüli eszközökkel tiltakoztunk a rabszolgatörvény, a kifizetetlen túlórák, a hároméves munkaidőkeret, az évi 400 óra túlmunka ellen.
📌 A nők helyzete is prioritás volt: az alulfizetett munkák bérrendezése, az otthonápolás munkaviszonnyá tétele, a nők elleni és családon belüli erőszak elleni harc.
📌 Gyermekvédelmi munkámmal az állami gondozásban élő gyerekek elhanyagolt helyzetére irányítottam rá a figyelmet, például én hoztam be a köztudatba a 684 (!) forintos napi étkezési normatívát.
📌 A kisebbségek elleni kormányzati támadások kapcsán is t***em a dolgom: minden jogi eszközt bevet***em a jogfosztó törvények és a homofób kampányok ellen.
📌 A környezet-és klímavédelem volt az egyik szívügyem: feljelentések sokaságával támadtam meg Natura 2000-es területek beépítését, Mészáros kivásárlását a Mátrai Erőműből, a Viresol súlyos környezetszennyezését, a zsámbéki hulladékbizniszt, klímaügyben pedig folyamatos nyomás alatt tartottam a kormányt.
📌 Az orosz érdeket szolgáló Paks2 és a kínai érdeket szolgáló Budapest-Belgrád vasút leghangosabb kritikusa voltam és jogi eljárások sorát indítottam. A kormány elvtelen, Európa-ellenes, Putyin-és Kína-barát külpolitikájával egy értékalapú, Magyarország helyét a szabad és demokratikus országok közösségében látó külpolitikát állítottam szembe.
📌 Keményen küzdöttem a jogállamiság minden maradékáért, a szabadságjogaink megtartásáért, a propaganda ellen.
Számszerűen: az elmúlt 4 évben 471 kérdést és törvényjavaslatot adtam be a parlamentben, az ombudsmanhoz 38-szor fordultom alkotmányos jogokat érintő ügyekben. Sok száz adatkérést adtam be, tucatnyi feljelentést t***em, közérdekű adatperek sokaságát indítottam. Sok esetben fordultam az adatvédelmi biztoshoz, panasszal a Médiahatósághoz, beadvánnyal az Alkotmánybírósághoz. Százat közelíti az intézménylátogatásaim száma, aminek során minisztériumokat, állami szerveket, kormányhivatalokat, önkormányzatokat, szociális és gyermekotthonokat kerestem fel. Adatkéréseim nyomán derült ki több, a járvány alatt eltitkolt adat, mint a szociális otthonok fertőzöttségi és halálozási adatai, az oltottság területi adatai, ahogy a durván megnőtt családon belüli erőszak sokkoló számai is. Sikeresen pereltem ki a kórházból hazaküldött betegek adatait, jogerősen megnyertem az egészségügyi átalakítás előkészítő anyagaiért és a Belgrád-Budapest vasúti hitelszerződés kiadásáért indított pert – ezeket azonban a kormány megtámadta a Kúrián, még zajlik az eljárás. Beadványom nyomán mondta ki az AB, hogy az állami szervek kötelesek megindokolni a közérdekű adatok 90 napos visszatartását – más kérdés, hogy ez semennyit se változtatott a törvénytelen időhúzás gyakorlatán.
Mindez tehát egy teljesen tudatos, az addig ismert képviselői eszköztárat újraértelmező politika eredménye egy már nem demokratikus országban. A négy év alatt a helyzet fokozatosan és lényegesen romlott tovább, a parlamenten kívüli ellenőrzési jogok egy jelentős részétől is megfosztottak minket. Már csak egyeztetett időpontban lehet intézményekbe látogatni, de a végtelenre nyújtott veszélyhelyzetben már úgy se. Már nem nyilatkozhatnak felsőbb engedély nélkül az intézményvezetők, sőt, van, hogy azzal se: legutóbb hiába kérdeztem egy gyermekotthon igazgatóját, azt írta, se engedéllyel, se anélkül nem nyilatkozhat, forduljak írásbeli kérdéssel a miniszterhez. Az adatkérésekre már csak 90 nap után kapok választ – ez megy másfél éve, 2020 novembere óta a járványra hivatkozva. Ráadásul már a lehető legritkább esetben teljesítik az adatkérést. A minisztériumok újabban azt állítják, semmilyen adatuk nincs, és úgy kell kinyomozni azt is, ki az adatkezelő. Az állami szervek azzal utasítanak el, hogy "pont úgy" nincsenek meg nekik az adatok, és már olyan is, van, hogy az adatvédelmi hatóság döntését vitatják.
Mert tudják: a valóság a legnagyobb ellenségük, a parlamenten kívül dolgozó képviselő pedig a rendszer számára lényegesen kockázatosabb munkát végez, mint aki ellenőrzött körülmények között interpellál a parlamentben.
Láttam folyamatában és egészen közelről a hatalom működését, és láttam annyit, hogy azt mondjam: Magyarországon jelenleg a parlamenti és már jelentős részben a parlamenten kívüli képviselői munkát is a kormány ellenőrzi. Sőt, a valóságot magát is. A sajtó nagy részét már bedarálták, ők határozzák meg azokat az információkat, amik eljuthatnak az emberekhez, és azt, amit valóságként érzékelünk. A lényeg a totális kontroll: ezért sem lehet kérdezni tőlük, ezért nyilatkozik a miniszterelnök csak a propagandának, ezért nem áll ki vitára senki. Ezért ülnek hozzájuk lojális emberek az elvileg független szervek élén. Ezért nem végez tisztesseges nyomozást a rendőrség és az ügyészség egyetlen, általam tett feljelentés ügyében sem. Ezért nem mond ellent a kormánynak egyetlen politikailag fontos ügyben sem az elvileg az alkotmányos jogaink felett őrködő ombudsman. A jogot itt már csak a bíróság képviseli, csakhogy a legfelsőbb bíróság szerepét betöltő Kúria élére is saját emberüket nevezték ki, személyre szabott jogalkotással. A kör a megszokott közéleti kereteken belül bezárult.
Jelenleg Magyarország már nem demokrácia és nem jogállam, de továbbra is nagyon sok honfitársunk van, aki azt akarja, hogy az legyen — ez egy olyan alap, amin lehet építkezni. Ez a remény. A közösségszervezés, a társadalomba mélyen beivódott félelmek és fájdalmak komolyan vétele minden oldal részéről, az egymás szenvedéstörténeiteinek mély megértése, a játékszabályok megváltoztatásának kikényszerítése mind fontos lépés a jó irányba. Mint ahogy annak tudatosítása is, hogy amíg működik a hazugsággyár, amíg a propaganda azt hazudik rólunk, amit akar, amíg a hatalmat korlátozni hivatott szereplők a hatalmat szolgálják, amíg a kormány ellenőrzi az ellenzéket, és nem az ellenzék a kormányt, addig nem lehet úgy csinálni, mintha demokráciában politizálnánk. Én úgy dolgoztam hosszú időn át képviselőként, hogy tudatosan vállaltam fel új eszközöket annak érdekében, hogy a képviseletet biztosítani tudjam, és hogy ne csak szavakkal, de t***ekkel is odaálljak azok mellé, akik a képviseletet kérték. Egyre szűkülő mozgástérrel dolgoztunk azokkal a képviselőkkel, akik hajlandóak voltak “kigondolni” egy erkölcstelen rendszer által szabott keretekből, mert a hatalom a nyomunkban volt és elvette tőlünk azt is, amink még maradt. Számomra most új korszak kezdődik, de igazából Magyarország számára is. Nem lehet úgy tenni, mintha demokratikus választáson maradt volna alul az egyik oldal. Én újra és újra nagyon köszönöm mindenkinek, akit képviselhettem, hálásan köszönöm sok kiváló szakembernek és honfitársunknak a munkámhoz nyújtott felbecsülhetetlen segítséget, a sok támogatást, és amit mondtam, azt tartom— az eszköz mindig változik, de a küzdelem marad. 18-ban is volt új út, 22-ben is lesz. A lényeg: tegyünk meg mindent azért, hogy ne a hatalom ellenőrizzen minket, hanem mi a hatalmat!
