Magyar Barlangi Mentőszolgálat

22/09/2026

Minden évben többféle gyakorlatot tartunk. A módszertani kisgyakorlatok célja egy-egy eszköz minél jobb megismerése, új technikák kipróbálása – így lehetőség nyílik arra, hogy közösen eldöntsük, hogy egy ambiciózus ötletből legyen-e bevett praktika vagy sem. Téli kisgyakorlatainkon egy-egy részfeladatot, manővert játszunk újra addig, amíg az összes résztvevő kezében benne nem lesznek a mozdulatok, és ezek a mozdulatok össze nem hangolódnak a többiek ilyenkor szükséges mozdulataival. A kisgyakorlatok akkreditációs folyamatunk részei, arra is valók, hogy minden barlangi mentő minden manőver minden pozíciójában bizonyíthassa felkészültségét. A nagy, tavaszi és őszi gyakorlatok során elsősorban a folyamatainkat vizsgáljuk. A komplex mentési műveletek hatékonyságán kívül teszteljük a logisztikai csapatunkat, a humánerőforrásunkkal való gazdálkodást, döntési mechanizmusainkat, és némileg a barlangokat is.
Az elmúlt hétvégén az István-lápai-barlangot teszteltük eképpen: a Bükk leghosszabb, az ország egyik legizgalmasabb barlangjában tartottuk szokásos őszi nagy gyakorlatunkat. A gyakorlat kitűzött célja az volt, hogy a Nyugati-ág végéről, a 4-es szifontól a felszínre hozzunk egy sérültet. A barlang nagy (több mint 8700 méter hosszú), mély (több mint 250 méter mély), aknákkal, szűkületekkel, nehéz mászásokkal, szifonokkal tagolt, nehezen járható; pusztán a bejárása is komoly barlangász-felkészültséget és erőnlétet igényel. A gyakorlat során nemcsak a hordágy mozgatását terveztük, de a 200 méter mélyre vezető bejárati aknasor mentésre történő kiépítésén is javítottunk. A Bükki Nemzeti Parkkal egyeztetve a létrasor mellé tervezett kötélpályák problémás fix pontjait úgy egészítettük ki, hogy mentési szempontból ne csak a legjobb helyekre kerüljenek, de a beépített fémek anyagának, méretezésének és rögzítési technológiájának köszönhetően évtizedekig biztonságosan használhatók maradhassanak.

A szombati hosszú napon az első csapatok reggel 6-kor indultak el a táborból, és már 8 órakor le is szálltak a barlangba. A „sérült” és az orvosi team, a barlangi telefon kábelét kihúzó csapat, a szifont kiásó, a húzórendszereket kiépítő csapatok után elindult az első nagyobb létszámú transzportcsapat is lefelé. Ők 6-7 óra alatt gyorsan elégettek fejenként pár ezer kalóriát, amit később a kajafuvarcsapat tagjai próbálták meg pótoltatni velük az 1-es szifon mellett. A szintes ág végén, az aknasor alján - a közéleti folyamatokhoz hasonlóan - személyi változások történtek: új vezető lett, a hordágyba új sérült került, aki kisebb betegőrző monitort kapott. Az első transzportcsapat tagjait javarészt leváltotta a második transzportváltás, akik viszonylag friss erőként el tudták kezdeni a függőleges szakaszon való mozgatást. Mivel a nemzeti parktól kapott engedélyünk csak este 10-ig engedte a barlangban való tartózkodást, a gyakorlatot az aknasor közepén, kicsivel a Csiga nevű szűkület alatt, a 7. létránál meg kellett szakítani.
A gyakorlaton természetesen nemcsak mi teszteltük a barlangot, hanem a barlang is tesztelt minket - ezúttal elég alaposan tesztelt, és elég szigorúan is bánt velünk a Lápa… 2010 nyarán nagy mennyiségű eső hullott a Bükkben, és az István-lápai-barlang vízrendszeréhez tartozó víznyelők nagy mennyiségű vizet vittek be a karsztba. Ennek következtében nemcsak az aknasor aljáig emelkedett meg a karsztvíz szintje, de valószínűleg a végponti szifonokon túli, a még nem ismert szakaszok sóderes kitöltéseit is nagyon átmozgatta az árvíz. Azóta kevesebb a barlangban a légmozgás, jelképes a szellőzés, így erősen fel is dúsult benne a szén-dioxid. A gyakorlat alatt a CO₂-szint fixen 2,5% fölött volt, de voltak olyan helyek, ahol 3% felett mértünk. Egyik transzportcsapatunk vezetője szerint ez most sokkal rosszabb volt, mint kalandkereső gyerekként elsőre jó nagyot leslukkolni egy szülőtől elcsent cigarettából. A viszonylag magas CO₂-szintben való működés kicsit hasonlít a magashegyi mászók élményéhez – emelkedik a vérnyomásunk, pulzus- és légzésszámunk, fáradékonnyá válunk, ültő helyünkben is álmosak vagyunk, lihegünk, mégis folyamatos a légszomj, fejfájással, fülzúgással küzdünk, a mozgás nehézkessé, lassabbá válik, a koncentrációképességünk csökken, a rosszabbul reagálóknál romlik a látás is. A barlang tesztje mindenkire másként hatott: voltak olyanok, akiknek meg sem kottyant, míg néhányan már az aknasor alján úgy érezték, hogy most nem fog ez nekik menni, és elhagyták a barlangot, nem kis riadalmat keltve a felszínen levőkben.

Az őszi éjszaka friss levegőjén a széndioxidban való munka során szerzett panaszok gyorsan rendeződtek. A csapat rehabilitációját segítette az esti bográcsos lakoma, majd tovább javította a másnap reggel a Lángos bá’ nélkül szervírozott tábori lángos is. Fura az emberi lélek - a minden szempontból kizsigerelő túra után már pár órával többekben megfogalmazódott az a vágy, hogy a következő pár évben jöjjünk vissza ide még egyszer - majd akár kisebbet merítve, mondjuk csak az aknasor aljáig készüljünk, és tisztességesen akkor zárjuk le ezt a gyakorlatot.

02/09/2026

Kezdetben vala a dülfersitz, a hágcsó és a pruszikcsomó – lám, mi lett belőle mára...

Jó húsz évvel ezelőtt, amikor még a BMSz is szerepelt a Katasztrófavédelem FKRMSz nevű szervezeti egységének megbecsült önkéntes közreműködői között, még mi is részt vettünk minősítő rendezvényeken, INSARAG- és USAR-vizsgákon. Ezeken a rendezvényeken általában összeomlott épületek között való kutatást és mentést gyakorolt a szervezet, a mi szűkebb feladatunk pedig a magasból és mélyből való mentés volt. Egy ilyen nemzetközi gyakorlaton, egy félig összedöntött szolnoki vegyi üzem romjain lehetőségünk volt megtekinteni azt is, hogy a nemzetközi mezőny mit és hogyan csinál hasonló helyzetben. Húsz évvel ezelőtt a nemzetközi tűzoltó közegben még bevett gyakorlat volt az, hogy egy tetőről való evakuációhoz a helyszínen talált gerendákból ácsoltak a kötél megtartásához állványt, elfogadott mentőeszköz volt egy hatalmas, bőrből készült vödörszerű eszköz, amibe beleállítottak egy embert, felakasztották a kötélre, amit a tűzoltók a saját testükkel fékezve, „kézből” engedtek le a földig.
Azóta nagyot változott a világ. Mára számtalan kötéltechnikai eszközöket fejlesztő cég gyárt a magasban végzett munkához számos elmés szerkezetet, sőt, a magasból és mélyből történő mentéshez használatos speciális szerkezetek külön menüpontban is vannak a portfóliójukban. Persze az új eszközökhöz új arcok és új szemlélet is kell.

Múlt héten pont ezekből az új arcokból gyűlt össze 8 országból 12 csapatra való mentő az immár 3. alkalommal megrendezett Budapest Rope Rescue kötéltechnikai „versenyen”. Habár az esemény a jelenlegi főváros nevét viseli, idén egy korábbi fővárosunk, Esztergom adott otthont a színes rendezvénynek. A rendezvény célja nem feltétlenül a legjobban teljesítő csapat megtalálása volt, hanem az, hogy a csapatok egymás munkájára fél szemmel figyelve elleshessenek technikai és szervezési praktikákat egymástól, amit valós mentési folyamataik tökéletesítésére használhatnak odahaza. A versenyben a mentőcsapatoknak különböző elképzelt szituációkban kellett mentést tervezniük és kivitelezniük – hol a Bazilika kupolájában levő kilátóból, hol a hídról, hol a szénledobóról, netán vár- és sziklafalakról, vagy egyéb olyan helyekről, ahol a normál mentőcsapatok tudománya rövid úton megállt volna. Mindehhez az ipari környezetben használt felszereléseket és azok bonyolult biztonsági protokolljait kellett használniuk.

Magyarország kicsi, a szakmai szervezetek és a szakmai elitek is kicsik, így a barlangászok, barlangi mentők az idei versenyben is megkerülhetetlenek voltak. A Magyar Barlangi Mentőszolgálat tagjai több szerepben is feltűntek a versenyen. Azon túl, hogy a verseny főszervezője is pártoló tagunk, sokan vettek részt a verseny helyszíneinek, pályáinak kiépítésében, működtetésében, majd a versenycsapatok munkáját pontozó zsűriző szerepekben is. Legfontosabb helyszínünk viszont a Nagy Strázsa-hegyen a Sátorkőpusztai-barlang feletti sziklafal volt, ahol egy egész napon keresztül működtettünk egy állomást. A BMSz állomásán egy közelmúltbeli éles mentésünk történetéből inspirálódva egy sziklafalnak csapódott, ott felakadt siklóernyős mentését játszottuk el. A mentőcsapatoknak meg kellett közelíteniük a sérültet, rögzíteniük kellett leesés ellen, majd az elképzelt sérülések miatt mentőhordágyba kellett tenniük a falon, és biztonságosan le kellett juttatniuk a földre az általuk kialakított standokat használva. A feladat nem ért véget a földet éréssel, a sérülthöz mentőhelikoptert kellett hívniuk, és a terepet elő is kellett készíteniük annak érkezésére. A helikoptert költségvetési okokból ezúttal egy drón helyettesítette.
A verseny az ipari szabványokat és protokollokat követve zajlott, így a mi hegyimentő szcénánk is ennek megfelelően bonyolult lett. Minden manőver túlbiztosított volt, többszörösen redundáns, biztosító kötélpályákkal kibővítve zajlott a mentés. Néha kis helyen olyan mennyiségű vas, kantár, heveder és kötél koncentrálódott, hogy meg kellett állítani az órát, gear checket kellett tartani, a pontozóknak szét kellett szálazniuk a káoszt, hogy megállapíthassák, hogy mindenki és minden legalább két pontba van kikötve a folyamat minden pillanatában.
Az esemény záró estéjén a mi kutyánk kölke, az Adrenalin Tourist Rock Band celebrált hangversenyt, ahol ismét kiderült, hogy habár a nemzetközi mezőny is erős, azért mégis a magyar barlangászok pogóznak a legszenvedélyesebben.

Az induló csapatoknak és a szervezőknek gratulálunk, és külön köszönetet a Sátorkőpusztai-barlang kutatóinak a vendéglátásért.

24/08/2026

Minden év június 25-én ünneplik a barlangok világnapját. Ez a nap nem azonos a barlangászok világnapjával, amelyet augusztus 14-én tartanak a világ erre érzékenyebb részén. Ezeken a napokon számos országban a barlangokat kezelő nemzeti parkok, kutatók, természetvédelmi szakemberek és hatóságok színes és élményszerű programokkal, túrákkal, előadásokkal és egyéb módokon igyekeznek a digitális ingerektől túlterhelt emberiség figyelmét kicsit a barlangok és a barlangkutatás felé fordítani. Kiemelik a karsztterületek, a barlangok, a bennük található páratlan természeti értékek és a felszín alatti vízkincs sérülékenységét, valamint védelmük fontosságát. A barlangászok világnapján mindezeken kívül megemlékeznek a barlangkutatók sérülékenységéről is, hiszen az augusztus 14-i dátum is egy barlangi balesethez, egy fiatal, Marcel Loubens nevű francia barlangász 1952-ben bekövetkezett tragikus halálához kötődik.

E sérülékenységünkhöz kapcsolódva emlékezett meg a legolvasottabb hazai hírportál, a Telex szerkesztősége az idén 65 éves Magyar Barlangi Mentőszolgálatról a hétvégén. Galériájukban a „Mentők Lámpafényben” című, február óta látható kiállításunk képeiből válogattak. Kovács Marci képei igyekeznek betekintést nyújtani egyrészt a barlangi mentőakciók jelenkori folyamataiba, a kiállítás pedig picit tágabban a szervezet múltjába is bevezeti a látogatókat. Ha a Telex fotórovatának cikke felkeltette az érdeklődéseteket, és még nem láttátok a kiállításunkat, akkor jó szívvel ajánljuk a figyelmetekbe. Előreláthatólag decemberig lehetőségetek is van erre a Magyar Természettudományi Múzeumban.
Telex.huéknak, pedig köszönjük, hogy gondoltatok ránk. Cikkük linkje az első kommentben lesz.

Kovács Márton barlangász, barlangi mentő és fotóriporter első kézből mutatja meg mindazt, ami egy-egy mentés vagy gyakorlat során a föld alatt történik.

07/08/2026

A modern kor ipari alpinistái által használt módszerek és eszközök sok szempontból hasonlítanak a barlangászok és hegymászók által évtizedek óta alkalmazott technikákhoz. Ez a hasonlóság nem véletlen, hiszen mind az eszközök, mind a tudásanyag a sportmászók és a barlangkutatók kötéltechnikájából fejlődött ki, majd az évek során olyan rendszerekké bonyolódott, amelyek ipari környezetben alkalmazva számos apró hibát képesek tolerálni. Régen a szabályok tapasztalati úton – rosszabb esetben vérrel – íródtak, ma pedig a magasban dolgozók kollektív tudásanyaga elsősorban laboratóriumi vizsgálatokra épülő szabványok alapján strukturálódik.
A Magyar Barlangi Mentőszolgálat fő vállalása, hogy barlangokban, illetve a felszín nehezen megközelíthető terepi körülményei között a lehető legmagasabb szakmai színvonalú mentési szolgáltatást nyújtsa a bajba jutottaknak. A kulcsfogalmak a ’nehéz megközelíthetőség’ és a ’magas szakmai színvonal’. Ez utóbbi nem csupán azt jelenti, hogy orvoscsoportunk és az általuk a sérült mellé vitt segítség a világ barlangi- és hegyimentő szolgálatai között is kiemelkedő, hanem azt is, hogy a sérült mozgatása során a lehető legbiztonságosabb, legkíméletesebb és egyben leggyorsabb módszereket igyekszünk alkalmazni.

Egy adott technikai paradigma keretein belül a biztonság, a kíméletesség, a gyorsaság, az eszközigény vagy éppen a barlangvédelem szempontjai közül az egyik javítása rendszerint egy másik tényező romlásával jár. Olyan új egyensúlyi állapotok, amelyekben egy paraméter javítása nem megy a többi rovására, csak akkor érhetők el, ha új eszközöket és/vagy módszereket alkalmazunk. Az ilyen új egyensúlyok keresése vezetett bennünket egy olyan technikai kísérleti folyamathoz, amelynek során nem elégedtünk meg az eszközeink átlagos felhasználói szintű ismeretével, még jobban meg akarjuk érteni működésüket a határértékek közelében, a használat közben fellépő erőhatásokat, és kíváncsiak vagyunk arra is, milyen tartalékok rejlenek bennük.

Az aktuális hőhullám utolsó, rekkenően meleg napját még éppen elcsípve csütörtök délután néhányan Csobánkán, az Oszoly alatt gyűltünk össze, hogy különböző meredekségű és tagoltságú lejtőkön mérjük a standokban ébredő erőket, valamint kipróbáljunk néhány olyan hordágyszállítási módszert, amelyet vagy másoktól láttunk, vagy valamelyikünk talált ki, de a gyakorlatban még nem teszteltünk. Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire lehetséges növelni a transzport sebességét, miközben csökkentjük a hordágy mellett dolgozó mentők számát a ferde lejtőkön történő lefelé haladás során úgy, hogy ez semmiképpen se menjen sem a sérült, sem a mentők biztonságának rovására. Kísérleteztünk többféle biztosítási módszerrel, hordágy alá helyezett kötélgyűrűs aláfogásokkal, különböző meredekségű és tagoltságú lejtőkön mozogtunk és mértünk, négy- és ötfős eresztéseket, biztosításokat próbáltunk ki, mígnem stabilan ránk esteledett.

Mint minden olyan helyzetben, amikor kis helyen több mérnök gyűlik össze, egy-egy felmerülő kérdés számos további kérdést szül. Nem volt ez másként nálunk sem. A hordágyat cipelő mérnökök az első ferde lejtős kísérleti nap végén abban állapodtak meg, hogy további kísérletezésre, mérésekre és kalibrálásra van szükség ahhoz, hogy olyan megoldási javaslatokkal állhassunk társaink elé, amelyek a fent említett szempontok egyidejű javulását tehetik lehetővé.
Péntektől néhány fokkal enyhébb kánikula várható. Ha azonban jövő héten ismét vállalhatatlanul meleg lesz, bizonyára újabb kísérletekre keríthetünk sort valamelyik Budapest környéki hegyoldalon, forró sziklafalon vagy jobb esetben valamelyik barlang aknájában.

23/05/2026

A barlangjárás egyik legfontosabb alapelve a legnagyobb biztonságra való törekvés szükségszerűsége. Ezt az üzenetet a barlangász képzéseinken az alapfoktól a túravezetői tanfolyamon át a barlangi mentő képzésig számos módon fogalmazzuk meg. Alapfokú tanfolyamainkon ez azt jelenti, hogy fontos idejekorán tisztázni: a túra összes résztvevője hozzájárul a túra sikeréhez, ha mással nem, akkor avval, hogy az adott túrára alkalmas állapotban vesz rajta részt.

Péntek kora este riasztást kaptunk. Egy túravezető barátunk a Mátyás-hegyi-barlangban túrázott 6 fős csoportjával, és az egyikük „elfogyott”. Ez azt jelenti, hogy egy fiatal túratársa annyira kimerült, hogy ereje, állóképessége elillant, mozgása bizonytalanná vált, ami a kitett mászásoknál komoly kockázatot jelenthet. A túra vezetője az első aggasztó jelre lelassította a csapat haladását, átszervezte a csoport tagjainak sorrendjét úgy, hogy több segítséget tudjon kapni a legfáradtabb társ. Később ez sem bizonyult elégnek, meg kellett állítani a túrát, hosszabb pihenőt kellett tartani. Míg a csoport a Földgömb-terem és a Tó között egy szűkület alatt pihent, a túravezető a felszínre sietett, hogy értesítse a barlangi mentőket – kérte, hogy helyezzük magunkat készenlétbe, ha idővel, önerőből nem tudják befejezni a túrájukat.
Az értesítés után szerveztünk egy gyorsan elindulni tudó kisebb csoportot, és készenlétbe helyezte magát egy nagyobb csapat is, akik szükség esetén a felszínre szállítást le tudják majd bonyolítani. Az első kiérkező csapatunk a sérült vizsgálatára, kihűlés elleni védelmének kialakítására készült, és bepakoltunk a sérült ‘feltáplálására’ többféle cukros italt, gyorsan felszívódó, energiadús harapnivalót, meleg teát is.
Az első felderítő csapat a riasztástól számított fél órán belül a barlangnál volt. Szerencsénkre komolyabb segítségre nem volt szükség, a kifelé tartó csoporttal a bejárat közelében találkoztunk. Segített a pihenő, segített a túravezető elsősegélycsomagjába betárazott csokoládé és a túratársak folyamatos segítsége is. A felszínre érkezés után a ‘majdnem sérülttől’ megtudtuk, hogy egy chilis bab nyomán gyomorbántalmai voltak, ezért a túra előtt már nem tudott normálisan étkezni, így érthető, hogy a tartalékai elfogytak. A feltáplálást a Barlangterasz - Pál Söröző (leánykori nevén Pál kocsma) menüjében fellelhető harapnivalókkal folytattuk, ahol kölcsönösen megköszöntük egymásnak a segítséget. A túracsapat megköszönte a gyors érkezésünket, mi pedig megköszöntük, hogy felelősségteljesen és jól döntöttek túrájuk során. Reméljük, hogy legközelebb túratársként találkozunk valamelyik barlangunkban.

A Magyar Barlangi Mentőszolgálat munkájában nagyjából 100 önkéntes vesz részt. Sokszor kérdezik tőlünk, hogy miért vagyunk ennyien. Erre a kérdésre a választ ott kell keresni, hogy a barlangi mentő is pont olyan ember, mint a többi: általában szeret hétvégén, főleg a hosszú hétvégéken túrázni, barlangászni menni. A nagy létszámunk garantálja azt, hogy egy ilyen hosszú hétvége előestéjén is gyorsan össze tudjon jönni egy mentés elindításához szükséges számú barlangi mentő.
Ha természetjáróként, barlangászként fontosnak tartod a BMSz munkáját, akkor kérünk, hogy lehetőségeidhez képest támogasd működésünket, életmentő felszereléseink fejlesztését. Ehhez használhatod a weboldalunkon megtalálható adománygombot.

17/05/2026

Május 20-án jár le a tavalyi SzJA-bevallások határideje. Ez nemcsak a NAV-nak és az államkasszának fontos, de számos egyház és valódi, vagy gyanús civil szervezet is pályázik az adófizető polgárok figyelmére és 1%-ára.

A Magyar Barlangi Mentőszolgálat a szó legjobb értelmében vett civil szervezet. Barlangász elődeink alapították a 65 évvel ezelőtti, szűrt levegőjű világban azért, hogy a barlangász közösség bajba került tagjain barlangászok tudjanak segíteni. Az ötlet működőképesnek bizonyult, kiállta az idő próbáját, a mai napig működünk, és feltehetőleg hazánk legrégebb óta folyamatosan működő civil mentőszervezete vagyunk.
Később a portfóliónk bővült: ma mentéseink java részét már a felszínen, nehezen megközelíthető terepen, erdőkben, hegyeken, via ferratákon végezzük. A terepi mentésekkel a támogatott közösség is kibővült, mára már nemcsak barlangjárók és barlangkutatók, hanem tájfutók, vadkempingezők, kéktúrázók, eltévedt kirándulók vagy éppen siklóernyősök is számíthatnak ránk.

Az év 365 napján, 0–24-ben működik segélyhívó számunk. Közel 100 önkéntes barlangi mentőből áll szervezetünk. Tagjaink nemcsak alapos helyismerettel rendelkeznek hegyeink között, nemcsak magasan képzettek mentési technikákban, hanem összeszokott csapatként képesek vagyunk a legkiesebb helyekre is eljuttatni azt az orvosi segítséget, ami adott esetben meghatározza a sérült jövőbeli életminőségét vagy akár az életben maradását.

Működésünk során mindig igyekeztünk - sérültjeink érdekében - a közegünket érintő összes szereplővel úgy jó kapcsolatot ápolni, hogy még meg tudjuk őrizni azt a függetlenséget, amely garantálta, hogy szakmai működésünket kizárólag a mentéseken és gyakorlatokon alapuló közös tapasztalatok alapján fejleszthessük. Ez mára annyira sikeres iránynak bizonyult, hogy a magyar barlangi mentők a világ élvonalában is jegyzett szereplők.
Fejlődésünk során sem formálisan, sem anyagilag nem függtünk egyetlen állami szervtől sem. Ennek az előnyei ismertek, hátránya viszont az, hogy folyamatosan meg kell teremtenünk azt az anyagi hátteret is, amelyből a szervezet bármikor bevethető maradhat, akár nagyszabású, elhúzódó mentések során is.
Az elmúlt évtizedekben állami támogatások híján, hektikus és akkor is minimális eredményt hozó pályázati források árnyékában főleg az önkéntes barlangi mentők által összeadott tagdíjakból, kevés számú támogatónk adományaiból és szimpatizánsaink SzJA 1%-os felajánlásaiból fedeztük működésünket, eszközeink pótlását és fejlesztését.

Ha természetjáróként, barlangászként, siklóernyősként vagy szimpatizánsunkként fontosnak érzed a BMSz által nyújtott biztonságot, kérünk, hogy SzJA-bevallásodnál a civil 1%-ot ajánld fel a Magyar Barlangi Mentőszolgálatnak. Biztosíthatunk, hogy minden felajánlás jó helyre kerül nálunk, egészségügyi eszközparkunk fejlesztésére, felszereléseink mentésre kész állapotban tartására, gyakorlatainkra, önképzéseinkre fordítjuk.

10/05/2026

Amikor a SpaceX Crew 11 űrmisszió tagjait egyikük sürgős egészségügyi problémája miatt a Nemzetközi Űrállomásról vissza kellett hozni a Földre, azt az önvezető Crew Dragon űrhajó 10,5 óra alatt oldotta meg. Az evakuáció időigénye rövidülhetett volna picit, ha szerencsésebb lett volna a pályageometria, jobb lett volna a földi időjárás, a tenger állapota, és a mentőhajók is kedvezőbb pozícióban lettek volna éppen. Ha az ISS mentőcsónakjaként a feldokkolt Szojuz űrhajó szolgálna, akkor az oroszok kb. 3,5 óra alatt juttathatnának embert Kazahsztánba.

Barlangi körülmények között – akár csak pár száz méteres mélységből – ilyesfajta elegáns, technikailag fejlett megoldások nem állnak rendelkezésre. Ha barlangi körülmények között kerül bajba valaki, akkor nem lehet a felszínre rádiózni, nem lehet alternatív röppályákat kiszámolni, és mentőhelikopter sem tud a helyszínre sietni. Barlangi körülmények között minden mozgáshoz, mindennek a megmozdításához emberi erőre van szükség, hovatovább a barlangászok által használt eszközöknek is emberi erővel mozgathatónak kell lenniük. Ezek az eszközök túl bonyolultak sem lehetnek, mert a tapasztalat az, hogy a saras, vizes, abuzatív körülmények között a finom eszközök nem sokáig élik túl a használatot. Barlangi baleset esetén a bonyolult, tagolt terepviszonyok, a kötött visszatérés szükségszerűsége és a sérült állapota miatt könnyen előfordulhat, hogy hosszú napokig izolált körülmények között, saját erőforrásaikból kell dolgozni kritikus állapotú betegekkel.
2014-ben a bajorországi Riesending-Schachthöhle egyik kutatója szenvedett koponyasérülést 900 méter mélységben, felszínre juttatása 11 napig tartott. 2023 őszén egy amerikai barlangász barátunk lett rosszul a törökországi Morca-barlangban, -1040 méter mélyen; az ő felszínre juttatásához a magyarok által nyújtott életmentő beavatkozás után is több mint egy hétre volt szükség. Mindkét nagy mentésben több száz speciálisan képzett ember vett részt, végeztek embert próbáló munkát kitett körülmények között.

Május 5–10. között az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóságával közösen, az ECRA (European Cave Rescue Association) keretében szerveztük meg a „Stuck in Baradla – 2026” című nemzetközi mentőgyakorlatunkat. A gyakorlatra a magyarokon kívül 17 országból 47 barlangi mentő és barlangi mentőorvos érkezett. Az egész happeninget azért mi szerveztük, mert a barlangi mentők jó cél érdekében szemlátomást végtelen mennyiségű önkéntes munkát tudnak felszabadítani magukból, és mert az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatósága hagyományosan jó partnerként áll mellettünk, sokat téve azért, hogy a náluk évente megforduló sok ezer barlangász mögött erős védőhálót jelenthessen a jól működő BMSz. A nemzetközi gyakorlattal térben és időben némi átfedéssel lezajlott a saját, nemzeti tavaszi gyakorlatunk is.
A gyakorlatok gyújtópontjába a súlyos sérültek ellátása került. Ez nem azt jelenti, hogy a túlsúlyos sérültek mozgatását gyakoroltuk, hanem azt, hogy a barlangi mentőorvosok az életveszélyes, instabil állapotú sérültek izolált, barlangi-expedíciós körülmények között történő ellátásában szerzett tapasztalataikat mutatták be, osztották meg egymással. Barlangi baleset kevés van, súlyos baleset pedig szerencsére még ritkábban történik, így a barlangi mentőorvosok csak ritkán tehetik élesben próbára felkészültségüket. A kevés esethez kevesen is férnek hozzá, ezért a tapasztalatok megosztása, a felmerülő kérdések és dilemmák átbeszélése nagyon fontos része az ellátás fejlesztésének.
A „Stuck in Baradla – 2026” során az orvosok nemcsak az ellátást gyakorolták: az elhúzódó mentések körülményeit szimulálva négy napig a barlangban kialakított föld alatti táborhelyen bivakoltak, így megtapasztalhatták a hosszú barlangi tartózkodás során felboruló időérzékelést és a barlangi körülményeknek való napi 24 órás fizikai kitettséget is.
A nem orvosként dolgozó barlangi mentők gyakorlatának fókuszában szintén a súlyos sérültek álltak. Feladatuk volt megteremteni a szállítási traumára érzékeny sérült felszínre szállításának legbiztonságosabb kereteit, valamint kitalálni és begyakorolni azokat a mentési mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a kísérő orvos az intubált és lélegeztetett beteg karnyújtásnyi közelségében lehessen a mentés teljes folyamata során, még a kötélpályákon is.
A nemzetközi gyakorlat attól vált még nemzetközibbé, hogy a szombati program érintette a Baradla Styx-ágát is. Ez az ág a schengeni szabályok előtt határ ráccsal volt terhelve, ma viszont már csak a vízzel telt járatok, szifonok és a sár nehezítik a sérült mozgatását.
A gyakorlat vasárnap zárul a tapasztalatok összefoglalásával és az élmények kibeszélésével. Reméljük, hogy a gyakorlat során megszerzett egyéni tapasztalatok beépülnek sokak eszköztárába, és azt is reméljük, hogy az így akkumulálódó tudásra minél ritkábban lesz csak szükség éles helyzetben. Ha mégis szükség lesz egy nagy, nemzetközi összefogást igénylő mentésre, akkor a személyes találkozások és a közös gyakorlatok tapasztalata remélhetőleg megkönnyíti majd a más országok mentőszolgálataival való közös munkát.

Minden szervezőnek és résztvevőnek nagy köszönet a közreműködéséért. Nagyon szívesen mondanánk azoknak a barlangászoknak, természetjáróknak és siklóernyősöknek is köszönetet, akik valamilyen formában támogatják a BMSz működését. Ha fontosnak tartod azt a folyamatosan fejlődő szolgáltatásunkat, amivel a barlangász és túrázó közösség mögött, védőhálóként állunk, kérünk, hogy támogassátok munkánkat. Erre jó lehetőség a küszöbön álló SzJA 1% felajánlása. Ha e a civil 1%-ot már más, szintén biztos fontos szervezetnek ajánlottad volna fel, akkor van lehetőség a weboldalunkon található adománygombbal akár kis összegű támogatással is hozzájárulnod működésünkhöz, fejlődésünkhöz. Ha emberfeletti erőkkel vagy kapcsolatban, velük szövetkezve szeretnél támogatni minket, akkor megsúgjuk, hogy fülbe helyezhető monitorról és hordozható vérgáz analizátorról is álmodozunk...

🇺🇸🇦🇺🇰🇾🇫🇰🇲🇸🇳🇿🇬🇸🇹🇨🇹🇻🇬🇧
When one of the crew members of the SpaceX Crew 11 mission developed a serious medical problem and had to be brought back from the International Space Station, the autonomous Crew Dragon spacecraft completed the evacuation in just 10.5 hours. The return could have been a little faster under more favorable circumstances — with luckier orbital geometry, better weather on Earth, calmer seas, and rescue ships positioned more advantageously. If the docked Soyuz spacecraft had served as the ISS lifeboat instead, the Russians could probably have brought the astronaut down to Kazakhstan in roughly 3.5 hours.
In cave environments, however — even from depths of only a few hundred meters — no such elegant, technologically sophisticated solutions exist. If someone gets into trouble underground, there is no way to radio directly to the surface, no alternative trajectories to calculate, and no rescue helicopter that can rush to the scene. In caves, every movement, every piece of equipment, every kilogram transported depends entirely on human strength. Even the tools used by cavers and rescuers must be simple and robust enough to be carried and operated by people alone. They cannot be overly delicate either, because experience shows that in muddy, wet, abusive conditions, sophisticated equipment rarely survives for long.
In a cave accident, the combination of complex terrain, unavoidable return routes, and the patient’s condition can easily mean that rescuers must work for many days in complete isolation, relying only on their own resources while caring for critically ill casulties.
In 2014, an explorer suffered a serious head injury 900 meters deep in Germany’s Riesending cave system. Bringing him to the surface took 11 days. In the autumn of 2023, an American fellow caver became critically ill in Turkey’s Morca Cave at a depth of -1040 meters. Even after the life-saving intervention (provided by the Hungarian Cave Rescue Service medical team), it still took more than a week to evacuate him. Both rescues involved hundreds of specially trained people performing exhausting work under extremely demanding conditions.
Between May 5 and 10, together with the Aggtelek National Park Directorate and within the framework of the ECRA (European Cave Rescue Association), we organized our international rescue exercise, “Stuck in Baradla – 2026.” Besides the Hungarian participants, 47 cave rescuers and cave rescue doctors from 17 countries attended the training. The whole event came together largely because cave rescuers seem capable of mobilizing an almost endless amount of volunteer work when the goal is worthwhile — and because the Aggtelek National Park Directorate has long been an exceptionally supportive partner, doing a great deal to ensure that the thousands of cavers visiting the region each year are backed by the strong safety net provided by the Hungarian Cave Rescue Service. Running partly in parallel with the international exercise, both in time and location, we also held our own national spring rescue training.
The central focus of the exercises was the treatment of severely injured patients. It means that we were concentrating on critically ill, unstable patients in isolated expedition-style cave environments. The cave rescue doctors demonstrated and shared the knowledge and experience they have gathered in treating life-threatening injuries underground. Fortunately, serious cave accidents are rare. As a result, cave rescue doctors only occasionally get the chance to test their skills in real-life situations. Very few people gain direct experience from such incidents, which makes the sharing of knowledge, dilemmas, and hard-earned lessons especially important.
During “Stuck in Baradla – 2026,” the doctors did not only practice medical care. To simulate the realities of prolonged cave rescues, they spent four days bivouacking in an underground camp inside the cave system. This allowed them to experience the distorted sense of time and the relentless 24-hour physical exposure that comes with extended underground operations.
For the non-medical cave rescuers, the focus was equally centered on severely injured patients. Their task was to create the safest possible conditions for transporting trauma-sensitive casualties to the surface, while also developing and practicing rescue systems that would allow the accompanying physician to remain within arm’s reach of an intubated and ventilated patient throughout the entire rescue — even while moving through rope systems.
The exercise became even more international when Saturday’s program reached the Styx branch of the Baradla cave system. Before the Schengen era, this passage was obstructed by a border gate. Today, only water-filled passages, sumps, and deep mud complicate the movement of injured patients there. The exercise concludes on Sunday with the sharing of experiences and the evaluation of lessons learned. We hope that the knowledge and practical experience gained during the training will become part of many rescuers’ professional toolkit — and we also hope that this accumulated expertise will only rarely be needed in real emergencies. But if another large-scale rescue requiring international cooperation does happen, the personal relationships and shared experiences built during exercises like this, will hopefully make cooperation between rescue teams from different countries far easier and more effective.
Our sincere thanks go to every organizer and participant who contributed to the event.
We would also very much like to thank the cavers, hikers, and paragliders who support the Hungarian Cave Rescue Service in one way or another. If you consider it important that we continue developing the safety net we provide for the caving and outdoor community, please consider supporting our work.
One good opportunity is the upcoming 1% personal income tax donation scheme in Hungary. And if your civil 1% has already been pledged to another organization close to your heart, you can still support our operation and development through even a small donation using the donation button on our website.
And if you happen to have connections to superhuman powers and would like to support us through them — we should probably confess that we occasionally dream about in-ear patient monitoring devices and portable blood gas analyzers...