30/12/2025
Elhunyt Petrovai Laci.
A barátunk, az eszmetársunk, a kollégánk… Az iránytűnk ebben a végtelenül átpolitizált, a szakmát, a hozzáértést, a tisztességet mind kevésbé fontosnak mutató világban.
Piszok nehéz a múlt idő…
Laci másfél hete még a szokásos, év végi „idétlen szelfit” posztolta, most pedig hirtelen elment. Hivatalosan 2010 óta önkormányzati képviselő, 2019-től pedig a XVIII. kerületi Önkormányzat terület- és településfejlesztésért, környezetvédelemért, fővárosi kapcsolattartásért felelős alpolgármestere, építész, óraadó tanár, de nekünk sokkal több annál.
Az ember volt, akire mindig lehetett számítani, aki a nehéz helyzetekben is jókedélyű maradt, aki sosem beszélt dühből, aki mindig higgadtan végigvette, mi a jó a lépés és meg is mutatta azt.
Fura módon saját magát kevésbé tartotta politikusnak: inkább a szakmai munka igényessége vonzotta, és ehhez – a közjó gyarapodása érdekében – eszközként használta a politikát. A környezeti fenntarthatóság, a környezetvédelem számára nem elmélet, hanem mindennapi gyakorlat volt.
Az utóbbi időszak politikai küzdelmei mélyen megérintették. Sokszor érezte úgy, hogy a széthúzás és a pártlogika felülírja azt, amiért ő eredetileg a közéletbe lépett: az emberek szolgálatát, a kerület fejlődését, a józan együttműködést. Laci nem a csatározások, hanem a megoldások embere volt – a vitáiban nem megsemmisíteni, hanem meggyőzni akart, beleértve természetesen azt is, hogy ő is meggyőzhető.
Mostantól elmaradnak a jó tanácsok, a pontos meglátások… És elmarad megannyi minden más is. A legfontosabb dolgok, amikért élni érdemes.
Pontosabban: akikért.
Laci ugyanis mindenekelőtt büszke édesapa volt.
Két gyermeke jelentette számára a világ közepét; szeretettel és féltő figyelemmel állt mögöttük. Külön örömmel és meghatottsággal beszélt arról, hogy nagyobbik gyermeke már önálló úton jár, külföldön kezdte egyetemi tanulmányait; Laci szemében ez egyszerre volt mérhetetlen büszkeség és felemelő beteljesülés. Meglepődve és örömmel gondolt arra, hogy a nagypapaság már nincs is olyan messze. Néhány évvel ezelőtt elhunyt édesanyja után óvta és védte egyedül maradt, szintén mérnök édesapját, akivel a lehető legtöbb időt töltötte. Otthon, sörözve nézték a meccseket – Laci a PLER kézilabdázója volt, sosem feledkezett meg imádott csapatáról –, és szelfizve beszélték el egy csodálatos kötelék mélységét és minőségét.
Laci, nem hisszük el, hogy nem lesz több kép, több történet…
Persze lesz, mert bárhogyan is alakul ez a fránya élet, mindig is látni fogjuk magunk előtt a te végtelenül megnyugtató, komoly, emberséget árasztó mosolyodat.
