29/05/2026
A nyári táborunk (Teki-tábor) közeledtével leporolom a tavalyi tábornaplót, kedvcsinálónak. Gyeretek gyertek!
https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSfQ0I6DzVyfi4J3ondX-CIQGCttJ5R8EM1faX39ZVfL-xpFqg/viewform
Szerda:
A szerdát kicsit túltoltuk. Az ébresztő a szokásos időpontban, 7 órakór harsant fel, de 9 helyett 8 15 re menetkész kellett, hogy legyen a csapat. Gondoltunk beleteszünk még egy kis be nem tervezett extrát, így lovaskocsival indultunk a Gerje partjára. Igyekeznünk kellett, mert a víz mellett nem volt semmi árnyék, és a hőmérő higanyszála (nyilván nincs higanyszálas hőmérőm) vészjósló tempóban kúszott a magasba.
Saját szórakoztatásunkra, és hogy még jobban megragadjuk az út szélén bámészkodók figyelmét, nótázásba kezdtünk. Személyes véleményem szerint, ez volt a leg sikeresebb közös éneklés, (remélem Peti, a vén folyami kalóz ezt nem olvassa). Nem volt nálunk dalos füzet, így csak olyan dalokat énekeltünk, amit a többség ismert, és a friss levegő, meg a lovak patájának csattogása meghozta nemcsak a társaság dalos kedvét, hanem a hangerejét is. A jó hangulat ragadós, a bakon ülő Pista is velünk énekelt, sőt később kérdezték ismerőseim, hogy milyen népdalkörrel kocsikáztam, merthogy hallották hírét. Többek közt ezt szeretem a vidéki életben, a külterületen internet nélkül is villámgyorsan terjednek a hírek.
Egy megállót azért beiktattunk, betértünk a tanyánkra, egy rögtönzött borz-aranysakáll-őz-ló megszemlélésre és előadásra. Innen a lovak ügetésben tették meg az utat egészen Újvárosig, ahol az egy héttel korábbi Gerje kotrás nyomait, és az ennek apropóján, a helyszínen védett csíkhalakat monitorozó, Szendőfi Balázst találtuk. Aki nem ismerné Balázst és munkásságát, annak elmesélem, hogy természetfilmeket készít, vizes témákban utazik, és egy igazi természetvédelmi influenszer. Bár a hőség kezdett tombolni, azért türelmesen megvártuk, míg kifog pár csíkot (réti- és vágócsík is került a hálóba). A halakat megcsodáltuk, Balázst meghalgattuk, majd feltettük keresztkérdéseinket, amikre türelmesen megfelelt.
Itt a víz partján csatlakozott hozzánk a táborban az aranysakál (Piroska) kapcsán már korábban is villámmegjelent Balázs és Angéla (herpetológus csapatunk), Juhász Erika (hód és mocsár szakértőnk), valamint egy dunántúli város tűzoltóparancsnoka és családja, csak hogy ne unatkozzanak az olvasók, és legyen minél több a meglepő fordulat.
Miközben még az ideiglenesen befőttes üvegben úszkáló csíkokról tartott Balázs előadást, a többiekkel pedig Erikával beszélgettünk a patakok mélyülése, a víz hiánya, és a víz visszatartása témakörben, még egy külföldi hír csatorna vágóképeibe is sikerült bekerülni, akik szintén a természetkárosított vízfolyást jöttek megszemlélni. Itt jegyezném meg, hogy a nap folyamán bár nem nemzetközi téren, de még egyszer sikerült a médiamegjelenés küszöbét megugrani.
Lassan indultunk hazafelé a Gerje partján. Közbe persze minden fűszálnál megállt valaki. A nyitott szemek mellett, a tágra nyílt, kíváncsi elmékre is szükségünk volt, hogy ennyi apróságot észre vegyünk. 10 felnőtt, jórészt a természettudományok képzett szakemberei állták a sarat, a reájuk zúduló kérdések cunamijával szemben. A diskurzus kis csoportokra oszlott, mindenki a saját szívéhez legközelebb álló témákról tudott értekezni a megfelelő személlyel/személyekkel.
Tanulságos volt látni, hogy a város szélén sétálva mennyi érdekességbe botlik az ember, holott hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a természet a városhatárokon kívül kezdődik.
Még a városban, az egyik Gerje híd lábánál lettek figyelmesek páran egy mocsári teknősre. Érdeklődve gyűltünk köré. Herpetológus csapatunk férfiasabb tagja a vízbe vetve magát, (épp a kiszáradás határán volt a patak, ezen a szakaszon, de azért hős vagy Balázs) a kíváncsi táborozók nagy örömére foglyul ejt***e a példányt. Ez a fogság azonban kissé hosszabbra nyúlt a teki számára, mint azt a legtöbben gondoltuk volna. Ugyanis míg mi gyönyörködtünk benne, a szakavatott szemek egyből kiszúrták, hogy nem egy őshonos védett jószággal, hanem egy inváziós fajjal van dolgunk. Magához a pontos határozáshoz internetes segítséget kellett kérni, mivel idehaza nem gyakran találni ilyet szabadon. Mint kiderült, ez egy őshazájában kihaló félben lévő, de akváriumban vígan éldegélő, és hazánkban szabadon beszerezhető, kínai csíkosteknőc, (ősmagyar nyelven a szépcsengésű ocadia sinensis nevet viselő bestia) egy magányosan társait kereső példánya körül csoportosultunk. Az országban eddig alig pár darabot sikerült szabadban fellelni. A felfedezés meghökkentő volta magyarázza, hogy pár nappal később egy zöld híreket terjesztő portálon cikk jelent meg az esettel kapcsolatban. Mivel inváziós faj lévén, nem kerülhetett vissza a természetbe, így a fogadj örökbe egy kínai csíkosteknőckét kampányunk keretében, még ott a helyszínen megpályáztattuk, majd a sok lelkesen tendert benyújtó, ám szülői oldalról meg nem erősített pályázó gyermekek helyett, a hódos lány kapta a nyeremény tekit. Kicsit lejtett felé a pálya, mivel telefonmentes tábor lévén, egyik 18 év alatti táborozónk sem tudott a konzorciumuk másik felével (szülőkkel) egyeztetni a témában. Azt hiszem, a valóságban sincs reálisabb esélyed egy valamire való pályázatnál, tehát utólag is szívesen, életre nevelünk.
Mikor az élet egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Csatlakozott hozzánk egy teki, táborunk totemállata, de közben nemvárt veszteség ért bennünket, közösségünk egyik alap pillére, trubadúrunk, a sok túrát sértetlenül végig rabolgató vízi betyárunk váratlanul feladta a harcot a tűző nappal szemben, ami ekkorra már igencsak delelőn járt. Még belekezdett valami ős eposzba, tüzesen sütő nyári napról, juhokról, virágokról, meg valami patakban ruhát mosó nimfát is vízionált, bár azt senki sem látta, pedig váltig állította, hogy csak egy kőhajításnyira van. Mikor fennhangon szólítá szivének gyöngyházát, lelke Iluskáját, bámuló szemei pedig odatapadtanak a kiszáradt kanális egy pontjára, és tétován előre nyújtott kezei holmi gömbölyű kebleket véltek érinteni, jobbnak láttuk, ha Bandi mellé autóba ültetjük, és hazaküldjük a táborba pihenni. Hiába, nem való mindenkinek a megerőltető kirándulás az árnyas Gerje partján.
Innen alig ÖT nyíllövésnyit haladtunk (5x 130 m), amikor egy bokorról váratlanúl ferepülő, fokozottan védett hamvas rétihélya látványa égett talán örökre a retinánkba. Ez is a város határában.
Innen kicsit belehúztunk, és alig 2 be nem tervezett, amúgy érdekes megálló után érkeztünk meg következő tervezett állomáshelyünkre. Ez a helyszín talán még a többinél is kedvesebb számomra, mivel itt tudtuk bemutatni az elmúlt szezon vízörzési tevékenységét a térségben. A lejjebb kilóméterekig száraz patakmeder itt még a kánikula közepette is vizet raktároz. A hőségtől és a pusztító napsütéstől megkínzott, elcsigázott gyerekeknek, a mederaljból kiemelt fenékküszöbökre leterelve biztosítóttunk árnyékat, és kifelyezetten kellemes vízparti klímát. Itt kicsit regenerálódtak, míg én lelkesen téptem a szám a helyi domborzati viszonyok, és a vizek mozgása közti összefüggésekről, és az utóbbi évek munkája kapcsán, a tapasztalatainkról, megfigyeléseinkről. Engem nagyon lekötött a téma, és a láthatóan elcsigázott hallgatóság kérdései nélkül is újabbnál újabb izgalmas részletekbe vesző előadásom egy pontján, a túra többi felnőtt résztvevője jelezte, hogy ők indulnak.
Innen már kevesebb, mint 3 km volt a tábor. ezt a szakaszt viszonylag gyorsan tettük, meg, a mellettünk felrepülő szalakóták, gyurgyalagok már nem annyira érték el az ingerküszöbünket.
A táborhoz érve, az addig halálukon levő kislányok, akik útközben többször is kijelentették, hogy számukra itt a vég, a táskájukat a pálya szélére lehajítva kezdtek röplabdázásba. Ez megint egy olyan tapasztalás, amit elképzelni talán el lehet, de igazán elhinni, csak ha a saját szemeivel látja az ember.
Uzsonna után, mikor a jóleső fáradtság kezdett szétáradni az emberek testében, és azon morfondíroztak a legtöbben, hova lehetne elvonulni, szunyókálni pár percet, élesen hasított a tábori kereplő hangja a levegőbe, ami a gyülekezőt volt hivatott mindenki tudtára adni. Többek meglepetésére, a csendes pihi helyett, herpetológia (hüllők és kétéltűek) előadás kezdődött. A téma a pókokhoz, rovarokhoz hasonlóan, igen megosztó volt eleinte, volt pár fanatikus rajongója a területnek a hallgatóságban, de legalább annyian elborzadak a téma említésére is. Ez az ellenszenv azonban nem bírta sokáig tartani magát, a profimód felépített előadás egy pontján, mikor egy boa került elő a dobozából, az addig csöndben szörnyülködők is úgy aggatták a nyakukba az impozáns méretű csúszómászót, mintha kötelező lett volna.
Még világosban érkezett meg Iván, tábori madarászunk, hogy helyet keressen a hálóinak, a másnapi madarászprogramhoz előkészülve.
Ahogy hűlt az idő, egyre többen kapcsolódtak be a röplabdázásba, mások vacsora után a tüzet élesztették.
Aki azt hinné, hogy ennyi tartalmas program után, már nincs hova fokozni az izgalmakat, nagyot téved. Tóth Balázs Muzeológus, Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa, a hazai lepkészet koronázatlan királya érkezett hozzánk. Sötétedéskor kifeszít***e és kivilágította a csalilepedőt, aminek láthatatlan deleje nem csak a pillangókat, a gyerkőcöket is magához vonzotta. Este 10 körül, mikor minden normális táborozónak ki kellett volna dőlni, arra lettem figyelmes, hogy az egész siserehad a vászon előtt ül, és mintha kertimoziban lenne, bámulja csöndben a széles vásznat. (Lehet a kütyümentesség lassította be annyira a gyerekeket, hogy ez az amúgy nem túl akciódús műfaj, úgy kötötte le a figyelmüket, mint éjjeli lepkéket a fénycsapda.) Az adás pedig fergeteges, egymás után érkeznek az újabbnál újabb lepkefajok, melyeknek határozását olyan eleganciával és magabiztossággal végzi Balázs, mintha előre lebeszélt sorrendben mondaná föl a betanult fajlistát. Őszintén szólva, kicsit féltem, hogy ez a program már nem fog akkorát szólni ennek a túlzsúfolt, fárasztó napnak a végén, de hatalmasat tévedtem, hála az öcsémnek, aki mindenáron erre az estére akarta megszervezni ezt a kalandot is.
