08/06/2026
Felvidékre hangolva 🚶♂️
🛣️ Elmúlt egy év; s a céges kirándulás ünnepi szombatja igazi városnézős időjárással köszöntött ránk; a jó hangulatú társaság időben érkezett, még a pékség is a régi áron mérte a hajnali kávét. Bár a mondás szerint minden út Rómába vezet de Székelykocsárdon keresztül, mi mégis a Felvidék távolibb, merészebb célpontjai felé indultunk el a hatórás hírek után néhány perccel.
A szokásos miskolci megszakítással érkezett a csapat Kassa elővárosi parkolójába, ahol Czima Erzsébet kedves kísérőnk, a kiváló idegenforgalmi szakértő csatlakozott hozzánk s innen már megállás nélkül gördültünk tovább Lőcsére. Bár a szlovákok sem kapkodják el a nagyberuházásokat; ma már végig autópályán vezet az út, legalább három alagúton keresztül; elkerülvén a településeket, viszont a magyar múlthoz ezernyi szállal kötődő emlékhelyek, tájak, és a tót atyafiaktól megszokott történelemhamisítások mellett elhaladva.
⚫️ Fekete város, fehér asszony ⚪️
🏰 Lőcse az a hely, ahol a középkor annyira jól sikerült, hogy az óta sem nagyon akart kiköltözni. Az évszázados városfalak rendületlenül őrzik a házakat, és gyanúsan nagy a csend. A főteret mintha aprólékos gonddal kiürítették volna, sehol egy lélek: a reneszánsz környezetben bandukolva az embernek az érzése támad, hogy bármelyik pillanatban előugorhat egy kereskedő, hogy posztót kínáljon, vagy egy helyi tanácsos adópapírokkal a kezében; s ahol a látogató azon mereng, hogy vajon hol parkolta le a XXI. századot. A világörökségi helyszínként számontartott főteret hatvanegynéhány polgár- és patríciusház övezi, ezek az öreg, kétméteres falvastagságú épületek egyszerre szolgáltak lakóhelyként, raktárként és üzletként.
A város titka, hogy egyszerre tud nagyon szép és nagyon nyugodt lenni; történelme során sikeresen kimaradt a legvéresebb pusztításokból is. A környező utcák hagyományosan kanyargósak, mire a lelkes kiránduló rájön, hogy merre jár, már háromszor körbefotózta ugyanazt az épületet, mert minden szögből úgy néz ki, mintha egy történelmi film díszlete lenne.
⛪️ A főtér legjelentősebb épülete a monumentális Szent Jakab templom, benne a világ legmagasabb, 18 méter magas, hársfából készült, gótikus oltárával. Döbbenetes, hogy ötszáz év alatt nem szenvedett maradandó károsodást, pedig a templomot több alkalommal is tűzvész sújtotta, és természetesen a szúbogarak sem kímélték a hatalmas oltár farészeit. Utóbbiak annyit rágtak rajta, hogy 1952-ben (!) kénytelenek voltak szétszedni és restaurálni a művet. Ez tökéletesen sikerült.
📷 Félóránként lehet belépni, fotózni pedig szigorúan tilos, 50 eurós büntetést kockáztat, aki megpróbálja. (a kihívásokat kedvelő debreceniek felvételeit megtekinthetik galériánkban). És persze ott a híres, régi városháza, Mikszáth és Jókai hőseinek színhelye, a kihagyhatatlan szégyenketrec, a vasrudakból készült középkori pellengér.
🤍 És nincsen Lőcse fehér asszony nélkül, megannyi tárgyi emlék és múzeum (kis színes: kereken 300 évet kellett rá várni, de rehabilitálták Korponayné Géczy Juliannát, (ő a lőcsei fehér asszony ugyebár), akit 1714. szeptember 25-én végeztek ki, s Lőcse városa úgy döntött, hogy helyreállítja a történelmi sérelmet és a nemesasszony egyik leszármazottjának, Korponay Zoltánnak átadták az ítéletet visszavonó dokumentumot).
🍰🍕 A város egyébként méltán híres cukrászdáiról is, látogatásunknak köszönhetően minimum megháromszorozódott a szokásos hétvégi forgalom, de nagy volt a jövés-menés a helyi pizzériában is (minden más csak délután nyitott) ahol Bryndzové halusky is rendelhető volt barna sörrel. (nem nagyon passzol, de legalább jó: néha fel lehet áldozni a stílusegységet az abszolút értékek oltárán)
Kora délután hagytuk el a várost, s bár tudtuk, az élményt már nem lehet fölülmúlni, Eperjest azért mégsem szabad szó nélkül hagyni.
🕊️ Caraffa és a galambok
⛪️ A város Kassa után a második legnagyobb település Kelet-Szlovákiában az egykori Sáros vármegye székhelye, mégsem túlzsúfolt turistacélpont. Legkiemelkedőbb nevezetessége a XIV. században épített gótikus Szent Miklós templom, mely a csúcsíves csarnoktemplomok mintapéldája, mozgalmas századok néma tanújaként áll a város orsó alakú főterén, túránk utolsó állomásaként illő alázattal léptünk falai közé. Nem maradhatott ki egy 15-16. századból fennmaradt gótikus stílusú épület, a város egyik legrégebbi háza sem. A helyi hagyomány az épületet az „eperjesi hóhérhoz”, Antonio Caraffa osztrák tábornokhoz köti, a történészek szerint azonban az épületnek valószínűleg nem sok köze volt a generálishoz, ugyanis a 17. század végén vendéglő működött benne, a Caraffa-börtön elnevezést pedig a 19. században kapta; viszont a szomszédságában rengeteg fagylaltozó működik napjainkban is, az egyre fáradtabb debreceniek legnagyobb örömére.
🕊️ A nap végére viszont arra jutottunk, hogy a település nemcsak a szép épületeiről és a kellemes hangulatáról nevezetes, hanem rendkívül öntudatos galambjairól is; ha valaki a városba látogat, érdemes felkészülni rá, hogy a helyi idegenvezetés egy részét tollas szakértők végzik. Mindazonáltal, Eperjes remek úti cél azoknak, akik szeretnének eltölteni egy nyugodt napot történelmi környezetben, távol a nagyvárosok nyüzsgésétől.
🚌 Ezek után nem csoda, hogy jócskán a vacsoraidőn túl gördült buszunk a Hatvan utcai támaszpont elé; javában zajlott a Debreceni Zsidó Kulturális Napok és Utcafesztivál záró rendezvénye a szomszédban, a túrázóknak aznap este azonban vélhetően még egy halk altatódal sem hiányzott. 🙏
