https://www.facebook.com/352176644651976/

Körösladány régen, Körösladány (2026)

04/06/2026

Hirdetés 1981-ből

03/06/2026

A Békés Megyei Népújság 1984. június 3-i számából

02/06/2026

Nagy László református püspökhelyettes és Dienes Sándor lelkipásztor 1998-ban

31/05/2026

A Békés Megyei Népújság riportja Szabó Józseffel --- 1979

— „Józsi bácsi abban az utcában lakik — mutat” egy hölgy a mélyen sáros utcára. — Menjen csak egyenesen, amikor egy nagyon pici házhoz érkezik, ott kopogtasson.

Nem is volt nehéz megtalálni. Valóban parányi épület, meg kell hajolnom, hogy belépjek az ajtón.

— Hallottam, már a faluban, hogy keresett — fogad Szabó József. Helyet kínál az ablak mellett.

Elmondom, mi járatban vagyok, s nem is kell noszogatnom a 76 éves Józsi bácsit, mondókájába kezd:

— Úgy neveztek 1945-ben, hogy községi altiszt. Aztán hivatalsegédnek hívtak. Mindegy minek nevezik, egyik feladatom az volt, hogy harmadnaponként éjszaka őrködjek a községházán, nappalra meg kaptam egy dobot, s azzal jártam az utcákat. Mindig így kezdődött a szöveg: “A község elöljárósága közhírré téteti a következőket:…” Aztán később finomodott az előadás. Igaz, már másfél évtizede nyugdíjban vagyok, de még mindig én vagyok a hírlap-ember. A változás csak annyi, hogy most már mikrofonon keresztül értesítem a lakosságot a hírekről, olykor pedig hirdetéseket, közleményeket mondok be. Például ez a ház, vagy ez a tehén, vagy ez a kert eladó. Tegnap a járási tűzoltóparancsnokság közleményét idéztem. Meg felhívtam a figyelmet, hogy a mezei pockokat irtsák a méreggel.

— Melyik korszak volt a jobb a dobos vagy a mikrofonos?

— Mindkettőnek megvolt a maga izgalma, érdekessége. Amíg dobbal jártam, naponta több mint 40 utcát kellett bekürtölnöm. Ez egész napi elfoglaltságot jelentett. Ennek az volt a hátránya, hogy ha tél volt, szinte odafagyott a kezem a dobverőhöz. Emlékszem, egyszer a Damjanich utca sarkán fújtam a mondókámat. Majd összefagyott a szám a hidegtől, s egyszer csak látom, hogy a Komlósi szűcs integet. Behívott a műhelyébe, elővett egy bőrkesztyűt, s mondta: “fogjam”. Hát mit válaszoltam rá: “Nem tudom én ezt kifizetni, nincs nekem annyi pénzem.” “Én ezt magának adom ingyen” — volt a válasz. Azóta is megvan.

— A mikrofon, az más: nincs olyan közvetlen kapcsolatom a néppel. Habár ma is az van, hogy a falu apraja-nagyja messziről köszön: jó napot, Józsi bácsi, csókolom, Józsi bácsi…

— Viszont a mikrofon előnye: csak eljárt már felettem az idő, nehéz lenne mindennap végignemenni az utcákon. Itt meg ülök egy kis szobában, aztán jönnek az emberek, és még negyedóránként bemondom a közleményeket. 1964-ig még szívküldi is volt. Az ismeretebb névnapokon olyan sokan jöttek, hogy be se fért az egész napba a sok üzenet meg zene. Mert zenéltünk is ám! Ha nem volt a tanácsnak olyan lemeze, akkor én hegedültem a nótát.

— Aztán, ahogy nyugdíjba mentem, csak visszahívtak. Háromszor is. Úgy érzem, szeretnek engem errefelé.