MKKP Kaposvár

30/08/2026

https://www.facebook.com/magyarkozonypodcast/posts/pfbid02vXaW5413ArDsGbV6EA6yrLGLUoJLJk9YP3Y4EJnHrrA2RPTkM3m4k8Kz3bfRhFTHl

Kovács Gergely kemény szavai:

08/07/2026

A kizárólagosság nem rendszerváltás

Van a magyar politikában egy visszatérő gondolkodásmód. A szereplők, a zászlók és a történelmi helyzetek változnak, a mögöttük működő logika azonban meglepően állandó: mi képviseljük azt az ügyet, amely pillanatnyilag minden más politikai szempontnál fontosabb, ezért aki nem csatlakozik hozzánk, az szükségképpen az ügy sikerét veszélyezteti. A politikai ellenfélből így fokozatosan akadály lesz, az akadály eltávolítása pedig egy idő után erkölcsileg is igazolhatónak tűnik.

Ez a gondolkodásmód demokratikus fogalmakkal is működhet. Hivatkozhat szabadságra, jogállamra és rendszerváltásra, miközben a politikai pluralizmust egyre kevésbé viseli el. Még az sem változtat ezen, ha valóban egy korrupt és önkényessé vált rendszerrel szemben lép fel, és sok tisztességes ember jóhiszeműen támogatja.

A demokrácia nem a helyes politikai oldal végső győzelmének neve. Több legitim politikai akarat egyidejű létezését feltételezi. Lehet valaki kormányváltó, rendszerváltó és demokratikus gondolkodású úgy, hogy nem egy adott pártot támogat, nem egy adott vezetőt követ, és nem hajlandó feladni a politikai önállóságát azért, mert valaki a történelmi helyzet rendkívüliségére hivatkozik.

Ezért nyugtalanít az a hang, amely a Tisza körül egyre erősebben hallatszik. A párt létrejötte érthető, a Fidesz rendszerével szembeni düh indokolt, és nyilvánvalóan jelentős társadalmi igény van a jelenlegi rendszer leváltására. Közben azonban a Fidesz által hosszú idő alatt kialakított politikai reflexek egy része mintha változatlanul élne tovább, csak más szereplőkkel és más erkölcsi igazolással.

A Fidesz hosszú éveken át önmagával azonosította a nemzetet. A párt érdekei nemzeti érdekekké váltak, a politikai ellenfelek pedig ennek megfelelően nem egyszerűen más álláspontot képviseltek, hanem a nemzeti célokat veszélyeztették. Ebből a logikából szinte magától következett az ügynöközés, a hazaárulózás és az idegen érdekek emlegetése. Ha a Fidesz a nemzet politikai képviselője, akkor aki a Fidesszel szemben áll, könnyen a nemzettel szemben találhatja magát.

Most ugyanez a logikai szerkezet látszik kialakulni a rendszerváltás fogalma körül. A Tisza a rendszerváltás legnagyobb politikai ereje, ebből azonban egyre többen arra következtetnek, hogy maga a Tisza a rendszerváltás. A két állítás nem ugyanaz. Az első egy politikai erőviszony leírása, a második kizárólagossági igény.

Magyar Péter maga is adott alapot ennek a gondolkodásnak, amikor arról beszélt, hogy azok a pártok, amelyek egyéniben vagy listán ráindulnak a Tiszára, és ezzel megnehezítik a rendszerváltást, Orbán Viktort akarják hatalomban tartani.

A választási stratégia természetesen vitatható. Egy adott választási rendszerben lehet azt állítani, hogy az ellenzéki szavazatok megosztása növeli a Fidesz győzelmének esélyét. Lehet keményen bírálni a korábbi ellenzéki pártokat, számon kérni rajtuk a kudarcokat, a rossz döntéseket, az önáltatást vagy akár azt, hogy egyes szervezetek számára a politikai túlélés fontosabbá vált a kormányváltásnál.

Ezekből azonban nem következik, hogy minden önállóan induló politikai szervezet Orbán Viktor hatalomban tartását akarja. A politikai döntéseknek lehetnek nem szándékolt következményeik. Egy párt tévedhet a saját stratégiájában, és akár ténylegesen ronthatja is a kormányváltás esélyét anélkül, hogy ez volna a célja. A szándék és a következmény összemosása azért veszélyes, mert megszünteti a valódi politikai vitát. Már nem azt mondjuk a másiknak, hogy szerintünk rosszul mérte fel a helyzetet, hanem közöljük vele, hogy valójában a rendszer fennmaradását szolgálja.

A Magyar Kétfarkú Kutya Párt esete ebből a szempontból különösen beszédes számomra. A Kutyapárt nagyjából két évtizede van jelen a magyar közéletben. Jóval azelőtt bírálta a Fideszt és a NER működését, hogy Magyar Péter ellenzéki politikusként megjelent volna. Lehet vitatni az eszközeit, a politikai stílusát, a stratégiáját és az egyes döntéseit. Azt is lehet gondolni, hogy egy adott választási helyzetben rosszul dönt az önálló indulással.

Azt viszont már nehéz tényekkel alátámasztani, hogy a Kutyapárt a Fidesz szövetségese vagy tudatos kiszolgálója volna. Én a párt jelöltjeként sem tapasztaltam olyan politikai lojalitást vagy együttműködést, amely ezt a vádat igazolná. Ennek ellenére éppen a Tisza körüli nyilvánosságban találkoztam újra és újra azzal az állítással, hogy a Kutyapárt valójában a Fideszt segíti.

Itt már nem egyszerűen két eltérő választási stratégiáról beszélünk. A különállás válik gyanússá. Ha elfogadjuk, hogy csak egyetlen politikai erő képviselheti hitelesen a rendszerváltást, akkor minden más ellenzéki szereplőnek igazolnia kell a saját létezését. Ha pedig nem rendeli alá magát a kijelölt közös célnak és az azt kizárólagosan képviselő szervezetnek, könnyen az ellenkező oldal segítőjévé minősíthető.

A NER ugyanezt a műveletet végezte el a nemzet fogalmával. A nemzetet politikai tulajdonná t***e. Nem tiltotta meg másoknak, hogy magyarnak nevezzék magukat, de folyamatosan azt sugallta, hogy a valódi nemzeti érdeknek egyetlen hiteles politikai képviselete van. Most attól tartok, hogy ugyanez történhet a demokrácia és a rendszerváltás fogalmával.

A veszély nem abban áll, hogy a Tisza és a Fidesz ugyanaz volna. Nem ugyanaz a két párt, nem ugyanaz a történelmi helyzetük, és jelenleg a hatalomgyakorlásuk sem hasonlítható össze egyszerűen. A hasonlóságot a politikai gondolkodás szerkezetében látom. Abban a reflexben, amely egy politikai közösséget valamilyen nagyobb, önmagán túlmutató értékkel azonosít, majd ebből vezeti le a többi szereplő legitimitását.

Ha mi vagyunk a nemzet, aki ellenünk van, a nemzetet gyengíti.

Ha mi vagyunk a rendszerváltás, aki nem csatlakozik hozzánk, a rendszerváltást akadályozza.

Ha mi vagyunk a demokrácia, a velünk szembeni fellépés végül a demokrácia elleni fellépéssé válhat.

A következtetések belülről logikusnak tűnnek, ha elfogadjuk az első állítást. Éppen ezért az első állítást kell megvizsgálni. Egyetlen párt sem lehet azonos a nemzettel, a demokráciával vagy a rendszerváltással. Képviselheti ezeket az értékeket, dolgozhat értük, lehet egy adott történelmi pillanatban a legerősebb politikai képviselőjük, de nem válhat velük azonossá.

Ennek a kizárólagossági gondolkodásnak az egyik következménye a politikai agresszió szelektív érzékelése.

Saját tapasztalatból ismerem azt a közeget, amelyben egy jelöltnek azt írják, hogy mocskos kutya, dögöljön meg, vagy hogy a hozzá hasonlókat ki kellene irtani. A Kutyapárt más jelöltjeit és politikusait is érték súlyos fenyegetések. Nagy Dávid családját fenyegették, más jelöltet ajánlásgyűjtés közben késsel fenyegettek meg.

Az ilyen esetek jelentős része rövid idő után eltűnik a közélet zajában. Nem állítom, hogy minden fenyegető komment miatt rendőrségi különítménynek kell megjelennie valakinek az otthonában. A fenyegetések jogi megítélése függ a pontos megfogalmazástól, a körülményektől, az elkövető szándékától és attól is, mennyire tekinthető valósnak a veszély. Éppen ezért volna szükség következetes mércére.

A politikai közösségek azonban hajlamosak elsősorban a saját tagjaikat érő agressziót észrevenni. Ha a mi emberünket fenyegetik, az a politikai gyűlölet bizonyítéka. Ha a saját táborunkból fenyegetnek egy ellenfelet, könnyebben minősítjük az esetet egy ostoba kommentelő túlkapásának. Ugyanazt a mondatot más súllyal érzékeljük attól függően, hogy ki mondta és kinek.

Ez emberileg érthető reflex, a politikában azonban veszélyes, az állam működésében pedig elfogadhatatlan. A rendőrség, az ügyészség és a bíróság nem alkalmazhatja a politikai táborok ösztönös kettős mércéjét.

Ezért figyelem aggodalommal a Szakács István körüli ügyet is.

Szakács politikai szereplése számomra kifejezetten ellenszenves. A Fideszt és az általa kialakított rendszert súlyosan károsnak tartom, Szakács ismert kijelentéseit pedig agresszívnek és vállalhatatlannak. Ettől még az állam vele szembeni fellépését ugyanazzal a mércével kell megítélnem, amelyet akkor kérnék számon, ha egy hozzám politikailag közel álló embert vinnének el hajnalban.

A nyilvánosságra került információk alapján Szakács arról beszélt, hogy ha Orbán Viktort elviszik, százezrek indulnak meg, és kiszabadítják akárhonnan. Ez nem ártatlan mondat, és indokolt lehet megvizsgálni, van-e mögötte több indulati politikai retorikánál. Ha a hatóságok konkrét szervezésről, tervekről, csoportokról vagy más előkészületi cselekményről tudnak, akkor az ügy egészen más megítélés alá esik.

Ha azonban valóban kizárólag a nyilvánosan ismert kijelentés miatt merült fel a terrorcselekmény előkészületének gyanúja, akkor az állami fellépés arányossága és a jogalkalmazás következetessége jogos kérdés.

Különösen egy olyan politikai közegben, ahol évek óta rendszeresen hangzanak el kiirtásról, halálról és fizikai leszámolásról szóló mondatok. Én magam is kaptam ilyeneket. Más politikai szereplők is. Ezek többségéből nem lett országos ügy, és sok esetben még tartós közéleti felháborodás sem.

Ebből nem az következik, hogy Szakács ügyében sem kell eljárni. Az következik, hogy azonos mércét kell alkalmazni. Ha az agresszív politikai fenyegetést komolyan vesszük, vegyük komolyan minden irányból. Ha a büntetőjog csak a konkrét és bizonyítható veszély esetén lép működésbe, ezt a követelményt Szakács esetében is tartsuk fenn.

A jogállam értelme éppen az, hogy a jogok nem a politikai rokonszenvünktől függenek. Semmi különös nincs abban, ha valaki a saját barátai, társai vagy politikai közössége jogait védi. A valódi próba akkor kezdődik, amikor ugyanazt a jogi mércét követeli annak az embernek is, akit egyébként megvet.

Itt kapcsolódik össze számomra a Szakács-ügy a Tisza körül érzékelhető kizárólagossági retorikával. Nem azért, mert bizonyítottnak tartanám, hogy Szakács ellen politikai megrendelésre indult eljárás. Erre jelenleg nincs bizonyítékom. Azért kapcsolódik össze a két kérdés, mert ugyanazt a veszélyt látom mögöttük: a politikai hovatartozás alapján változó erkölcsi és jogi érzékenységet.

A saját táborunk agressziójára mindig találunk magyarázatot. Dühösek az emberek. Tizenhat év után elegük van. Felfokozott a hangulat. Nem kell minden kommentelőt komolyan venni. Amikor az ellenfél oldaláról érkezik hasonló mondat, hirtelen sokkal könnyebben felismerjük benne a fenyegetést.

Ez a kettős mérce nem a Tisza saját találmánya. A Fidesz évtizedes politikai gyakorlata épült rá. A saját oldal túlkapása elszigetelt eset volt, az ellenfél egyetlen mondata pedig egész politikai közösségének valódi természetét bizonyította. A saját agresszív szereplő indulatos ember, az ellenfélé veszélyes szélsőséges.

Éppen ezt a politikai logikát kellene leváltani.

A rendszerváltásnak ezért többet kell jelentenie annál, hogy más szereplők kerülnek a meglévő intézmények élére. Ha ugyanaz marad a politikai gondolkodás, ugyanúgy osztjuk fel a világot legitim és illegitim szereplőkre, és továbbra is a beszélő politikai helyzete alapján döntjük el, mennyire súlyos egy fenyegetés vagy mennyire elfogadható egy túlkapás, akkor a rendszer egyik legfontosabb működési elve túléli a kormányváltást.

A NER ugyanis nemcsak intézményekből, törvényekből, médiából, gazdasági hálózatokból és klientúrából áll. Hosszú idő alatt kialakított egy politikai gondolkodásmódot is. Ebben a politikában az ellenfél szándéka eleve gyanús, az önállóság könnyen árulássá válik, a különvélemény akadályozásnak minősül, a saját tábor korlátlan mozgástere pedig összetéveszthető a szabadsággal.

Ebben a közegben szocializálódott egy teljes politikai nemzedék. Azok is, akik a Fideszt támogatták, és azok is, akik gyűlölték. Tizenhat év alatt nemcsak a kormánypárt változott meg. A magyar politikai nyelv, a politikai reflexek és az egymásról való gondolkodás is átalakult.

Ezért önmagában a Fidesz leváltása nem tünteti el a Fidesz politikai logikáját. Azok is továbbvihetik, akik őszintén szemben állnak a Fidesszel. Elég hozzá, ha ugyanúgy kizárólagosságban gondolkodnak, ugyanúgy erkölcsi kategóriává teszik a politikai hovatartozást, és ugyanúgy természetesnek tartják, hogy egy történelmi cél érdekében másoknak fel kell adniuk a saját politikai önállóságukat.

A Tisza körül sok olyan ember van, aki valódi változást akar. Olyanok, akik működő, kiszámítható és demokratikus országot szeretnének, nem pedig egy új politikai hitközösséget. Éppen ezért lesz fontos, hogyan reagálnak a saját táboruk kizárólagossági reflexeire.

A demokrácia minőségét nem az mutatja meg, mennyire keményen tudunk fellépni a régi rendszer embereivel szemben. Sokkal többet mond el, hogy képesek vagyunk-e korlátozni a saját oldalunkat. Képesek vagyunk-e azt mondani egy velünk azonos célért küzdő embernek, hogy ebben nincs igaza. Képesek vagyunk-e elismerni egy másik ellenzéki párt legitim létezését akkor is, ha szerintünk rossz döntést hoz. Képesek vagyunk-e ugyanazt a jogi mércét követelni Szakács Istvánnak, amelyet saját magunknak követelnénk.

A demokrácia leépítéséhez nem szükséges nyíltan megtagadni a demokráciát. Elég fokozatosan felszámolni a legitim különállás lehetőségét. Elég azt mondani, hogy a történelmi helyzet most nem engedi meg a külön utakat, aki nem csatlakozik, a régi rendszert segíti, a jogállami aggályok pedig csak akadékoskodások egy rendkívüli helyzetben.

Magyarország ezt a logikát már ismeri. A Fidesz a nemzet nevében használta.

Ezért zavar, amikor ugyanezt a gondolkodást a demokrácia vagy a rendszerváltás nevében hallom vissza. Nem állítom, hogy a Tisza már egy új NER. Azt állítom, hogy bizonyos politikai reflexekben felismerem a régi rendszer gondolkodásmódját, és ezeket éppen most volna fontos észrevenni, amikor még nem váltak megkérdőjelezhetetlen gyakorlattá.

A Fidesz bírálata és a Tisza kizárólagossági törekvéseinek kritikája nem mond ellent egymásnak. Ugyanabból az elvből következik mindkettő: egyetlen politikai közösség sem sajátíthatja ki a nemzetet, a demokráciát vagy a rendszerváltást, és a hatalmat akkor is korlátozni kell, amikor olyanok gyakorolják, akikre mi szavaztunk.

Ha ezt nem tanuljuk meg, a kormányváltás megtörténhet.

A rendszerváltás nem.A kizárólagosság nem rendszerváltás

Van a magyar politikában egy visszatérő gondolkodásmód. A szereplők, a zászlók és a történelmi helyzetek változnak, a mögöttük működő logika azonban meglepően állandó: mi képviseljük azt az ügyet, amely pillanatnyilag minden más politikai szempontnál fontosabb, ezért aki nem csatlakozik hozzánk, az szükségképpen az ügy sikerét veszélyezteti. A politikai ellenfélből így fokozatosan akadály lesz, az akadály eltávolítása pedig egy idő után erkölcsileg is igazolhatónak tűnik.

Ez a gondolkodásmód demokratikus fogalmakkal is működhet. Hivatkozhat szabadságra, jogállamra és rendszerváltásra, miközben a politikai pluralizmust egyre kevésbé viseli el. Még az sem változtat ezen, ha valóban egy korrupt és önkényessé vált rendszerrel szemben lép fel, és sok tisztességes ember jóhiszeműen támogatja.

A demokrácia nem a helyes politikai oldal végső győzelmének neve. Több legitim politikai akarat egyidejű létezését feltételezi. Lehet valaki kormányváltó, rendszerváltó és demokratikus gondolkodású úgy, hogy nem egy adott pártot támogat, nem egy adott vezetőt követ, és nem hajlandó feladni a politikai önállóságát azért, mert valaki a történelmi helyzet rendkívüliségére hivatkozik.

Ezért nyugtalanít az a hang, amely a Tisza körül egyre erősebben hallatszik. A párt létrejötte érthető, a Fidesz rendszerével szembeni düh indokolt, és nyilvánvalóan jelentős társadalmi igény van a jelenlegi rendszer leváltására. Közben azonban a Fidesz által hosszú idő alatt kialakított politikai reflexek egy része mintha változatlanul élne tovább, csak más szereplőkkel és más erkölcsi igazolással.

A Fidesz hosszú éveken át önmagával azonosította a nemzetet. A párt érdekei nemzeti érdekekké váltak, a politikai ellenfelek pedig ennek megfelelően nem egyszerűen más álláspontot képviseltek, hanem a nemzeti célokat veszélyeztették. Ebből a logikából szinte magától következett az ügynöközés, a hazaárulózás és az idegen érdekek emlegetése. Ha a Fidesz a nemzet politikai képviselője, akkor aki a Fidesszel szemben áll, könnyen a nemzettel szemben találhatja magát.

Most ugyanez a logikai szerkezet látszik kialakulni a rendszerváltás fogalma körül. A Tisza a rendszerváltás legnagyobb politikai ereje, ebből azonban egyre többen arra következtetnek, hogy maga a Tisza a rendszerváltás. A két állítás nem ugyanaz. Az első egy politikai erőviszony leírása, a második kizárólagossági igény.

Magyar Péter maga is adott alapot ennek a gondolkodásnak, amikor arról beszélt, hogy azok a pártok, amelyek egyéniben vagy listán ráindulnak a Tiszára, és ezzel megnehezítik a rendszerváltást, Orbán Viktort akarják hatalomban tartani.

A választási stratégia természetesen vitatható. Egy adott választási rendszerben lehet azt állítani, hogy az ellenzéki szavazatok megosztása növeli a Fidesz győzelmének esélyét. Lehet keményen bírálni a korábbi ellenzéki pártokat, számon kérni rajtuk a kudarcokat, a rossz döntéseket, az önáltatást vagy akár azt, hogy egyes szervezetek számára a politikai túlélés fontosabbá vált a kormányváltásnál.

Ezekből azonban nem következik, hogy minden önállóan induló politikai szervezet Orbán Viktor hatalomban tartását akarja. A politikai döntéseknek lehetnek nem szándékolt következményeik. Egy párt tévedhet a saját stratégiájában, és akár ténylegesen ronthatja is a kormányváltás esélyét anélkül, hogy ez volna a célja. A szándék és a következmény összemosása azért veszélyes, mert megszünteti a valódi politikai vitát. Már nem azt mondjuk a másiknak, hogy szerintünk rosszul mérte fel a helyzetet, hanem közöljük vele, hogy valójában a rendszer fennmaradását szolgálja.

A Magyar Kétfarkú Kutya Párt esete ebből a szempontból különösen beszédes számomra. A Kutyapárt nagyjából két évtizede van jelen a magyar közéletben. Jóval azelőtt bírálta a Fideszt és a NER működését, hogy Magyar Péter ellenzéki politikusként megjelent volna. Lehet vitatni az eszközeit, a politikai stílusát, a stratégiáját és az egyes döntéseit. Azt is lehet gondolni, hogy egy adott választási helyzetben rosszul dönt az önálló indulással.

Azt viszont már nehéz tényekkel alátámasztani, hogy a Kutyapárt a Fidesz szövetségese vagy tudatos kiszolgálója volna. Én a párt jelöltjeként sem tapasztaltam olyan politikai lojalitást vagy együttműködést, amely ezt a vádat igazolná. Ennek ellenére éppen a Tisza körüli nyilvánosságban találkoztam újra és újra azzal az állítással, hogy a Kutyapárt valójában a Fideszt segíti.

Itt már nem egyszerűen két eltérő választási stratégiáról beszélünk. A különállás válik gyanússá. Ha elfogadjuk, hogy csak egyetlen politikai erő képviselheti hitelesen a rendszerváltást, akkor minden más ellenzéki szereplőnek igazolnia kell a saját létezését. Ha pedig nem rendeli alá magát a kijelölt közös célnak és az azt kizárólagosan képviselő szervezetnek, könnyen az ellenkező oldal segítőjévé minősíthető.

A NER ugyanezt a műveletet végezte el a nemzet fogalmával. A nemzetet politikai tulajdonná t***e. Nem tiltotta meg másoknak, hogy magyarnak nevezzék magukat, de folyamatosan azt sugallta, hogy a valódi nemzeti érdeknek egyetlen hiteles politikai képviselete van. Most attól tartok, hogy ugyanez történhet a demokrácia és a rendszerváltás fogalmával.

A veszély nem abban áll, hogy a Tisza és a Fidesz ugyanaz volna. Nem ugyanaz a két párt, nem ugyanaz a történelmi helyzetük, és jelenleg a hatalomgyakorlásuk sem hasonlítható össze egyszerűen. A hasonlóságot a politikai gondolkodás szerkezetében látom. Abban a reflexben, amely egy politikai közösséget valamilyen nagyobb, önmagán túlmutató értékkel azonosít, majd ebből vezeti le a többi szereplő legitimitását.

Ha mi vagyunk a nemzet, aki ellenünk van, a nemzetet gyengíti.

Ha mi vagyunk a rendszerváltás, aki nem csatlakozik hozzánk, a rendszerváltást akadályozza.

Ha mi vagyunk a demokrácia, a velünk szembeni fellépés végül a demokrácia elleni fellépéssé válhat.

A következtetések belülről logikusnak tűnnek, ha elfogadjuk az első állítást. Éppen ezért az első állítást kell megvizsgálni. Egyetlen párt sem lehet azonos a nemzettel, a demokráciával vagy a rendszerváltással. Képviselheti ezeket az értékeket, dolgozhat értük, lehet egy adott történelmi pillanatban a legerősebb politikai képviselőjük, de nem válhat velük azonossá.

Ennek a kizárólagossági gondolkodásnak az egyik következménye a politikai agresszió szelektív érzékelése.

Saját tapasztalatból ismerem azt a közeget, amelyben egy jelöltnek azt írják, hogy mocskos kutya, dögöljön meg, vagy hogy a hozzá hasonlókat ki kellene irtani. A Kutyapárt más jelöltjeit és politikusait is érték súlyos fenyegetések. Nagy Dávid családját fenyegették, más jelöltet ajánlásgyűjtés közben késsel fenyegettek meg.

Az ilyen esetek jelentős része rövid idő után eltűnik a közélet zajában. Nem állítom, hogy minden fenyegető komment miatt rendőrségi különítménynek kell megjelennie valakinek az otthonában. A fenyegetések jogi megítélése függ a pontos megfogalmazástól, a körülményektől, az elkövető szándékától és attól is, mennyire tekinthető valósnak a veszély. Éppen ezért volna szükség következetes mércére.

A politikai közösségek azonban hajlamosak elsősorban a saját tagjaikat érő agressziót észrevenni. Ha a mi emberünket fenyegetik, az a politikai gyűlölet bizonyítéka. Ha a saját táborunkból fenyegetnek egy ellenfelet, könnyebben minősítjük az esetet egy ostoba kommentelő túlkapásának. Ugyanazt a mondatot más súllyal érzékeljük attól függően, hogy ki mondta és kinek.

Ez emberileg érthető reflex, a politikában azonban veszélyes, az állam működésében pedig elfogadhatatlan. A rendőrség, az ügyészség és a bíróság nem alkalmazhatja a politikai táborok ösztönös kettős mércéjét.

Ezért figyelem aggodalommal a Szakács István körüli ügyet is.

Szakács politikai szereplése számomra kifejezetten ellenszenves. A Fideszt és az általa kialakított rendszert súlyosan károsnak tartom, Szakács ismert kijelentéseit pedig agresszívnek és vállalhatatlannak. Ettől még az állam vele szembeni fellépését ugyanazzal a mércével kell megítélnem, amelyet akkor kérnék számon, ha egy hozzám politikailag közel álló embert vinnének el hajnalban.

A nyilvánosságra került információk alapján Szakács arról beszélt, hogy ha Orbán Viktort elviszik, százezrek indulnak meg, és kiszabadítják akárhonnan. Ez nem ártatlan mondat, és indokolt lehet megvizsgálni, van-e mögötte több indulati politikai retorikánál. Ha a hatóságok konkrét szervezésről, tervekről, csoportokról vagy más előkészületi cselekményről tudnak, akkor az ügy egészen más megítélés alá esik.

Ha azonban valóban kizárólag a nyilvánosan ismert kijelentés miatt merült fel a terrorcselekmény előkészületének gyanúja, akkor az állami fellépés arányossága és a jogalkalmazás következetessége jogos kérdés.

Különösen egy olyan politikai közegben, ahol évek óta rendszeresen hangzanak el kiirtásról, halálról és fizikai leszámolásról szóló mondatok. Én magam is kaptam ilyeneket. Más politikai szereplők is. Ezek többségéből nem lett országos ügy, és sok esetben még tartós közéleti felháborodás sem.

Ebből nem az következik, hogy Szakács ügyében sem kell eljárni. Az következik, hogy azonos mércét kell alkalmazni. Ha az agresszív politikai fenyegetést komolyan vesszük, vegyük komolyan minden irányból. Ha a büntetőjog csak a konkrét és bizonyítható veszély esetén lép működésbe, ezt a követelményt Szakács esetében is tartsuk fenn.

A jogállam értelme éppen az, hogy a jogok nem a politikai rokonszenvünktől függenek. Semmi különös nincs abban, ha valaki a saját barátai, társai vagy politikai közössége jogait védi. A valódi próba akkor kezdődik, amikor ugyanazt a jogi mércét követeli annak az embernek is, akit egyébként megvet.

Itt kapcsolódik össze számomra a Szakács-ügy a Tisza körül érzékelhető kizárólagossági retorikával. Nem azért, mert bizonyítottnak tartanám, hogy Szakács ellen politikai megrendelésre indult eljárás. Erre jelenleg nincs bizonyítékom. Azért kapcsolódik össze a két kérdés, mert ugyanazt a veszélyt látom mögöttük: a politikai hovatartozás alapján változó erkölcsi és jogi érzékenységet.

A saját táborunk agressziójára mindig találunk magyarázatot. Dühösek az emberek. Tizenhat év után elegük van. Felfokozott a hangulat. Nem kell minden kommentelőt komolyan venni. Amikor az ellenfél oldaláról érkezik hasonló mondat, hirtelen sokkal könnyebben felismerjük benne a fenyegetést.

Ez a kettős mérce nem a Tisza saját találmánya. A Fidesz évtizedes politikai gyakorlata épült rá. A saját oldal túlkapása elszigetelt eset volt, az ellenfél egyetlen mondata pedig egész politikai közösségének valódi természetét bizonyította. A saját agresszív szereplő indulatos ember, az ellenfélé veszélyes szélsőséges.

Éppen ezt a politikai logikát kellene leváltani.

A rendszerváltásnak ezért többet kell jelentenie annál, hogy más szereplők kerülnek a meglévő intézmények élére. Ha ugyanaz marad a politikai gondolkodás, ugyanúgy osztjuk fel a világot legitim és illegitim szereplőkre, és továbbra is a beszélő politikai helyzete alapján döntjük el, mennyire súlyos egy fenyegetés vagy mennyire elfogadható egy túlkapás, akkor a rendszer egyik legfontosabb működési elve túléli a kormányváltást.

A NER ugyanis nemcsak intézményekből, törvényekből, médiából, gazdasági hálózatokból és klientúrából áll. Hosszú idő alatt kialakított egy politikai gondolkodásmódot is. Ebben a politikában az ellenfél szándéka eleve gyanús, az önállóság könnyen árulássá válik, a különvélemény akadályozásnak minősül, a saját tábor korlátlan mozgástere pedig összetéveszthető a szabadsággal.

Ebben a közegben szocializálódott egy teljes politikai nemzedék. Azok is, akik a Fideszt támogatták, és azok is, akik gyűlölték. Tizenhat év alatt nemcsak a kormánypárt változott meg. A magyar politikai nyelv, a politikai reflexek és az egymásról való gondolkodás is átalakult.

Ezért önmagában a Fidesz leváltása nem tünteti el a Fidesz politikai logikáját. Azok is továbbvihetik, akik őszintén szemben állnak a Fidesszel. Elég hozzá, ha ugyanúgy kizárólagosságban gondolkodnak, ugyanúgy erkölcsi kategóriává teszik a politikai hovatartozást, és ugyanúgy természetesnek tartják, hogy egy történelmi cél érdekében másoknak fel kell adniuk a saját politikai önállóságukat.

A Tisza körül sok olyan ember van, aki valódi változást akar. Olyanok, akik működő, kiszámítható és demokratikus országot szeretnének, nem pedig egy új politikai hitközösséget. Éppen ezért lesz fontos, hogyan reagálnak a saját táboruk kizárólagossági reflexeire.

A demokrácia minőségét nem az mutatja meg, mennyire keményen tudunk fellépni a régi rendszer embereivel szemben. Sokkal többet mond el, hogy képesek vagyunk-e korlátozni a saját oldalunkat. Képesek vagyunk-e azt mondani egy velünk azonos célért küzdő embernek, hogy ebben nincs igaza. Képesek vagyunk-e elismerni egy másik ellenzéki párt legitim létezését akkor is, ha szerintünk rossz döntést hoz. Képesek vagyunk-e ugyanazt a jogi mércét követelni Szakács Istvánnak, amelyet saját magunknak követelnénk.

A demokrácia leépítéséhez nem szükséges nyíltan megtagadni a demokráciát. Elég fokozatosan felszámolni a legitim különállás lehetőségét. Elég azt mondani, hogy a történelmi helyzet most nem engedi meg a külön utakat, aki nem csatlakozik, a régi rendszert segíti, a jogállami aggályok pedig csak akadékoskodások egy rendkívüli helyzetben.

Magyarország ezt a logikát már ismeri. A Fidesz a nemzet nevében használta.

Ezért zavar, amikor ugyanezt a gondolkodást a demokrácia vagy a rendszerváltás nevében hallom vissza. Nem állítom, hogy a Tisza már egy új NER. Azt állítom, hogy bizonyos politikai reflexekben felismerem a régi rendszer gondolkodásmódját, és ezeket éppen most volna fontos észrevenni, amikor még nem váltak megkérdőjelezhetetlen gyakorlattá.

A Fidesz bírálata és a Tisza kizárólagossági törekvéseinek kritikája nem mond ellent egymásnak. Ugyanabból az elvből következik mindkettő: egyetlen politikai közösség sem sajátíthatja ki a nemzetet, a demokráciát vagy a rendszerváltást, és a hatalmat akkor is korlátozni kell, amikor olyanok gyakorolják, akikre mi szavaztunk.

Ha ezt nem tanuljuk meg, a kormányváltás megtörténhet.

A rendszerváltás nem.

26/05/2026

A középkori csőcselék digitális feltámadása

Van valami határozottan nyomasztó abban, amikor az ember hetekkel, sőt, hónapokkal egy politikai ügy lezárulta után még mindig ugyanazokat a kommenteket látja:
„dögöljetek meg”,
„rohadjatok börtönben”,
„pusztuljatok”.
Érvek helyett fröcsögés.
Vita helyett a másik túlordítása.
Ezek nem pillanatnyi indulatból elszabadult mondatok, hanem monoton, üres, reflexszerű gyűlölet, ami láthatóan sokaknál immár az identitás része, ha nem alapja.
És a legijesztőbb az egészben nem is az agresszió, hanem annak személytelensége. Az, hogy sok esetben láthatóan már nincs mögötte valódi gondolat (ha valaha volt egyáltalán). Az ember nem azt érzi, hogy egy másik személy vitázik vele, hanem hogy egy idegrendszeri automatizmus fröcsögi rá vissza ugyanazokat a betanult indulati panelekből összerakott félmondatokat.
Ez a jelenség ma már messze túlmutat a politikán. A politika csak ürügy. A valódi történet a társadalmi és kulturális leépülésről szól.
Az internet ugyanis nem egyszerűen „felszínre hozta” az ostobaságot. Az ostobaság mindig létezett. Ahogy a rosszindulat is. Az internet azt t***e lehetővé, hogy ezek közösségi identitássá, sőt morális önigazolássá váljanak.
A középkorban a csőcselék boszorkányt égetett. Ma kommentel.
A mechanizmus viszont változatlan.
A tömeg mindig saját erkölcsi mámorában csodálja és igazolja önmagát. Nem egyszerűen gyűlöl. Erkölcsileg felhatalmazva érzi magát a gyűlöletre. A lincselő tömeg legveszélyesebb tulajdonsága ugyanis nem az agresszió, hanem az önfelmentés. Az a meggyőződés, hogy ő „a jó oldalon áll”, ezért bármit megengedhet magának.
És pontosan ezt látjuk ma az online térben.
Az emberek egy része már nem gondolkodik politikai kategóriákban. Nem programokat, ügyeket vagy állításokat mérlegel. Hanem ellenségeket keres. A modern digitális nyilvánosság ugyanis nem a gondolkodást jutalmazza, hanem az azonnali érzelmi reakciót.
A gúny gyorsabb, mint az érvelés. A gyűlölet szórakoztatóbb, mint az önreflexió. A cinizmus kevesebb energiába kerül, mint a megértés.
A közösségi média algoritmusai pedig ezt a működést jutalmazással optimalizálják. Nem az igazság érdekli őket, hanem az aktivitás. Az pedig a legkönnyebben dühből termelhető ki. Egy felháborodott ember sokkal többet kattint, kommentel és oszt meg, mint egy nyugodt.
Így alakult ki a permanens digitális csőcselék.
Szeretjük azt hinni, hogy az ilyen emberek „tájékozatlanok”. Hogy valamilyen tudáshiány áldozatai. Ez részben igaz, de ma már nem elég magyarázat. Mert a modern embernek történelmi léptékben példátlan hozzáférése van a tudáshoz. Egy okostelefonról több információ érhető el néhány perc alatt, mint amennyihez egy középkori tudós egész életében hozzájutott. Az önreflexió hiánya ma már sokszor nem képességprobléma, hanem morális döntés. Kényelmesebb gyűlölni, mint gondolkodni. Kényelmesebb egy törzshöz tartozni, mint bizonytalanságot vállalva önálló véleményt alkotni, méginkább tenni érte. Ha pedig valaki tenni próbál, az nem csupán célpont, hanem kellemetlen tükör, ami szembesít önnön csordatermészetünkel és választott alantasságunkkal. Ezáltal pedig ellenséggé válik. Főként, ha a valódi ellenséggel szemben soha nem mertünk kiállni, most viszont a csorda felhatalmaz az emiatt érzett frusztráció levezetésére.
Ugyanez a jelenség más területen is t***en érhető. Kényelmesebb röhögő emojikat dobálni tudományos cikkek alá, mint elolvasni őket.
A digitális tömegember számára az intelligencia gyakran provokáció. Az árnyaltság gyanús. A kétely árulás. Az elemzés „okoskodás”. A csordától eltárő vélemény vállalása pedig szentségtörés. Mert az egész identitása érzelmi reflexekre épül.
Az ilyen ember nem azért támad sok mindent, mert széleskörű tudással bír. (és nem, az információ és a vélemény, még ha heves érzelem társul is hozzá, nem tudás). Hanem azért, mert valójában nincs semmilyen stabil belső struktúrája. Ezért van szüksége állandó ellenségekre.
Még egy érdekes adalék. Ezek az emberek sokszor nem létrehoznak valamit, hanem rákapcsolódnak a mások által létrehozott rendszerekre: infrastruktúrára, tudományra, technológiára, kultúrára, intézményekre, vagy politikai mozgalmakra. Az általuk lenézett „másként gondolkozók”, „okoskodók”, „szakértők”, „értelmiségiek” tartják működésben azt a világot, amelyben élnek. Miközben ők maguk gyakran kizárólag destruktív módon vesznek részt benne.
Ez persze nem új jelenség. A civilizáció történetének jelentős része arról szól, hogyan próbálja kordában tartani a társadalom a saját destruktív impulzusait. A különbség ma az, hogy a digitális tér ezeket az impulzusokat nem fékezi, hanem jutalmazza. A kommentmező lett a modern kori piactéri pellengér.
Egyértelmű, hogy a technológiai fejlődés nem t***e az embert érettebbé.
Csak gyorsabbá t***e a csőcseléket. A fáklya helyére pedig okostelefon került.
Pedig, ahogy a kampány alatt is kommunikáltam, hülyének lenni alapjog ugyan, de nem muszáj élni vele.

Megjegyzem: ez természetesen nem az MKKP álláspontja. Ők nálam jóval türelmesebben, higgadtabban és asszertívebben kommunikáló emberek, és sok segítséget kaptam tőlük.

Én viszont nem vagyok párttag, nem vagyok hivatásos politikus, és már nem is vagyok közszereplő. Ezért nincs semmiféle kötelességem hónapokkal a választás után is eltűrni néhány ember folyamatos személyeskedését, gyűlöletét vagy burkolt fenyegetőzését.

Egész életemben az elveim szerint próbáltam élni. Akik ismernek, pontosan tudják, hogy rengeteg munkát és energiát t***em különféle közösségekbe úgy, hogy abból személyesen soha semmilyen hasznom nem származott. Itt sem. Nem politikai karriert épít***em, nem pénzt kerestem vele, nem pozíciót akartam. Egyszerűen hittem valamiben, ezért csatlakoztam a kampányhoz. Szívességi és elvi alapon, néhány hónappal a választás előtt.

Abban például, hogy a szabadság nem ott kezdődik, hogy mindenki ugyanoda húzza az ikszet félelemből vagy taktikai megalkuvásból. Lehet, hogy ez politikailag rossz döntés volt. Majd eldől. De én nem pragmatizmus mentén gondolkodtam, hanem az elveim szerint. Ez egy más megközelítés. valóban. Olyasmi, amiért a törzsi logika mentén, úgy tapasztalom, halál jár.

És pontosan ezért tartom különösen visszataszítónak azt, amit azóta egy hangos, bár szerencsére szűk kisebbség művel. Mintha egy politikai véleménykülönbség önmagában elegendő ok lenne arra, hogy valakit hónapokon keresztül gyűlöljenek, mocskoljanak vagy ellenségként kezeljenek. Sőt, látva az MKKP tagok panaszait, a gyerekeiket fenyegessék.

Nem, ez nem demokratikus kultúra. Ez a leghitványabb indulati csőcselékviselkedés.

És őszintén szólva elegem van belőle.A választás véget ért. Én pedig innentől kezdve nem kívánok részt venni ebben a mocskos kommunikációban. Aki normális emberi módon akar vitatkozni, azzal lehet, sőt kell is. Talán pontosan ebből születhetne a szintézis mentén értelmesebb közélet.

Aki viszont kizárólag személyeskedni, fröcsögni és fenyegetőzni képes, azzal szemben sem türelmet, sem további energiát nem érzek indokoltnak. Persze fölösleges ezt magának az indulati tömegnek magyarázni. A válasz valószínűleg ugyanaz lesz: röhögő emoji, újabb mocskolódás, újabb fenyegetés. Nem is nekik írom ezt.

Hanem azoknak, akik támogattak. És azoknak, akik bár nem értenek egyet, de képesek különbséget tenni politikai véleménykülönbség és gyűlöletkultúra között. Akik értik, hogy attól még, hogy valaki másként gondolkodik, nem lesz automatikusan ellenség. Az, hogy valaki nem védekezik agresszívan, nem jogosít fel arra, hogy mocskolják, őt, vagy a családját fenyegessék azok, akiket a tizenhat év frusztráció, amíg egy erős elnyomóval szemben nem merték felemelni a hangjukat, gyűlölködő csőcselékké torzított.

Ismerjük fel, hogy ez a mentalitás veszélyes. A történelem tele van olyan korszakokkal, amikor az emberek erkölcsi felhatalmazást éreztek arra, hogy egyre agresszívebben bánjanak azokkal, akiket a saját törzsi logikájuk alapján „rossznak” bélyegeztek. És ez ritkán marad meg pusztán kommentháborúk szintjén.

A digitális csőcseléknek mindig kell egy aktuális célpont. És aki ma tapsol ehhez, könnyen lehet, hogy holnap maga kerül sorra.

Mészáros Szabolcs

Az illusztráció AI-val generált.