19/04/2026
A mi világunkban, a nyugati civilizációban, minden, önmaga kizárólagos igazságát hirdető és arra igényt tartó hatalom előbb-utóbb önmaga vesztét is okozza.
Miért?
Mert ez az igény szembemegy a nyugati világ alapvető kulturális és társadalmi kódjával – azzal a mintázattal, amely a vitára, az értelmezés nyitottságára, a hatalom korlátozására és a konfliktusok intézményes kezelésére épül.
Miért van ez így? És miért csak a nyugati civilizációra hivatkozom?
Azért, mert van valami, ami köt bennünket. Ez a valami a közös szellemi, erkölcsi, mentalitásbeli örökségünk. Sokszor mondjuk – egyébként nagyon helyesen -, hogy az európai, tágabb értelemben a nyugati kultúra, a hellén, zsidó, keresztény és a római örökségre épül. A hellén örökség legfontosabb eleme, hogy az igazság nem adott, nem végleges, az mindig vita tárgya. A zsidó gondolkodási hagyomány ehhez hozzáteszi, hogy az igazság soha nem megismerhető és teljesen soha nem birtokolható. A kereszténység bevezetett egy korábban nem létező különbséget, miszerint a hatalom nem egyenlő az igazsággal. Aztán tegyük hozzá, hogy a római jogi hagyomány pedig intézményt, szabályrendszert teremtett arra, hogy miként kezeljük a vitákat.
A nyugati civilizáció pluralizmusigénye tehát nem liberális hóbort, még csak nem is önmagában vett erkölcsi norma, hanem történelmi, antropológiai örökség.
Ezért – mondhatjuk bátran -, aki veri a mellét, hogy neki, és csak neki van igaza, aki erre épít politikai mozgalmat, pártot, rendszert, az lehet, hogy első lépésben akár arra is képes, hogy kiirtsa riválisait, de végül önmagát is felszámolja. Az emögött meghúzódó elméletet path dependence-nek nevezzük, de erről részletesebben majd Az isteni ember című könyvben olvashatnak, melyet nemsokára nyomdába adunk.
