23/01/2017
Dankó Éva - A kedvesem vár
"Most mennem kell
kérlek, bocsáss meg.
Hogy hová is?
Tudod, a kedvesem vár.
Találkozunk ma öt órakor,
a megszokott helyen,
ahol mindig is,
a szökőkút mellett,
az öreg téren...
Viszlát, örültem, most rohanok,
máris késésben vagyok!"
A busz elment,
de nem lesz baj,
csak átvágok itt a parkon,
s az öreg tér ott van a túloldalon.
"Jaj, gyerekek, gyorsan, gyorsan,
sietek!
Elnézést uram, nincs órám,
nem segíthetek!
Szia, nem, most nincs időm,
vár a kedvesem!"
A park fái hűs árnyékot
terítenek szét a zöld gyepen,
az átszűrődő napsugarak
aranyport hintenek.
Milyen nyugodt minden:
gyerekek labdáznak,
anyukák pletykálnak,
öregek sakkoznak.
Csak én rohanok,
néznek is furcsán:
"Bolond ez, hogy így rohangál?!"
hallom, ezt mondogatják.
De én tudom,
ha bolond is vagyok,
kedvesem vár,
ezért rohanok.
Az öreg teret beborítja
az ötórai harangzúgás,
a galambok röpte az ég felé
egyetlen robbanás.
A szökőkútban a víz
halkan csobogja énekét,
én kifulladva érkezem,
s elönt a megkönnyebbülés,
ma késve érkezel,
mert még nem vagy itt.
Addig míg nem jössz,
leülök a parda,
pihenek kicsit,
de figyelem közeledő lépteid...
Felriadok.
Milyen hűvös lett.
A nap is lassan lemegy.
Már csak a templom csúcsa
izzik vörös-arany fényeket.
Az öreg tér csendjét
csak a galambok nesze
töri meg,
és később a harangok zúgása
bontja meg csendemet.
Már nyolc óra.
Nem jöttél.
Valami baj lehet.
Érzem,
érzem,
valami rossz történhetett....
Vagy csak a vonat késik,
ilyen megesik,
ezért nem vagy itt.
"Megmondaná kérem, merre van a...?
Köszönöm szépen,
így ha ön is arra megy,
magával mehetek..."
"Ez lenne az az épület?"
Felismerem:
"Igen, ezt keresem,
itt dolgozik a kedvesem.
Igaz, ma vidékre ment,
és a vonat késik,
gondoltam eljövök megnézni...
Mondja, miért van kitűzve fekete zászló?
Egy férfi meghalt?
Ilyen fiatalon?
Ez borzasztó!
Nem, én nem ismertem.
Nem ismerek zenészeket.
Hogy itt szokott látni?
Engem?
Lehetetlen!
Biztos összekever valakivel...
Sietek, mennem kell,
értse meg, rohanok,
vár a kedvesem,
talán már otthon van...
Megnézem, talán csak
elkerültük egymást,
talán máskor,
vagy egy másik téren várt..."
A buszt elérem,
néhány arc köszön nékem.
Nem értik,hogy nem érek rá,
nincs időm beszélgetni,
sietek,
őt keresem.
És az a fiú is
-gondolom végig leszállás után-,
feketében volt
és szomorúan nézett rám.
Érdekes.
Könny csillogott a szemében,
és azt mondta,
hogy ő is énekes,
és nézett,
szemében kérdőjelek...
Mintha ismernem kellene?!
És még ő motyogta,
nem értem, hogy miért,
hogy: "De sajnálom szegényt..."
Furcsák az emberek.
Mindegy.
Sietek.
Nem érdekel senki,
csak egyetlen egy:
otthon vár a kedvesem...
És itthon végre.
Beleszimatolok a lakás melegébe.
Két szoba csak,
de milyen boldogok vagyunk!
Csak a miénk,
itt mi lakunk!
De ma olyan csendes minden...
Mégsem jöttél még haza?!
Nem is baj, leülök,
kifújom magam.
Miért van csukva az ajtó?
Ez a szoba miért sötét, miért hideg?
Hiszen tudom, te a fényt,
a meleget szereted,
és mit is...?
A konyhai asztalon
nagy csokor rózsa
-tudom, tudom, hogy nekem hoztad!
De...fekete szalag?!
Nem értem.
És a szoba miért sötét?
Beengedem én a kizárt a fényt!
Gitár és kottalapok szanaszét,
de hát... a falon bekeretezett kép,
fekete csík a sarkában.
Ismerős az arc, valahol már láttam.
Gyűrött újság a földön,
felveszem,
és az egyik cikkben
kedves neved olvasom.
De ez nem lehet!
Hiszen te élsz,
nem vagy halott,
ez csak egy rossz álom,
a lakás nem is ismerős,
én nem itt lakom,
hiszen te élsz,
nem vagy halott,
érzem, tudom,
mostanában sokat késnek a vonatok!
"Az öreg téren ötkor..."
-mindig hallom utolsó mondatod.
Aztán már tudom...
A temetőbe indultam,
ezért a rózsák az asztalon.
De hát ki halt meg?
Te nem, azt tudom.
Ebbe a valóságba
egyre erőtlenebbül kapaszkodom.
Hisz' nemrég mondtad,
hogy: "Ötkor a téren,
harangzúgásban
és szökőkút énekében..."
-és én a térre minden nap lemegyek.
Hogy találkozzam veled.
Ezt szoktuk meg,
így szereted.
Utána a temetőbe megyek,
látni a kőbe vésett nevet.
A te nevedet.
Mert meghaltál.
Néha tudom.
Amúgy megőrjített a fájdalom.
