15/03/2026
Tisztelt Miskolciak! Honfitársaim!
Március 15-e nem egy ünnepi díszlet. Nem egy kokárdás fotó a közösségi médiára.
Március 15-e a szabadság, az önrendelkezés és a bátorság napja.
És ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor ma, 2026-ban fel kell tennünk a kérdést:
Mit kezdtünk mi ezzel az örökséggel?
A rendszerváltás óta eltelt 36 év, és ez alatt az idő alatt sikerült elérni, hogy továbbra is Európa egyik legszegényebb régiója, a pártpolitika elhanyagolt végvára vagyunk.
Teljesen mindegy volt, hogy ellenzéki vagy kormánypárti képviselete volt a térségnek. Az eredmény ugyanaz maradt.
Az eddigi politikusaink lobbiereje közelített a nullához, ezért ki kell mondani:
Nekünk miskolciaknak a politikusokból is a gyengébbje jutott. A túlkompenzálás, ötlettelenség és a megfelelési kényszer pedig olyan képviselőkben csúcsosodott ki, mint garantálom Kiss János.
Ha megnézzük a mai politikai kínálatot Miskolcon, az sem ad sok okot bizakodásra. Az egyik oldalon egy volt fidelitasos, élettapasztalat nélküli fiatal, aki Brüsszelből érkezett vissza a politikába. A másikon egy bemondó, aki a roncsautó vadászattal robbant be a helyi közéletbe.
Akármelyikük is nyer, a végeredmény ugyanaz:
Egy újabb gombnyomogató képviselő, a szokásos közhelyekkel.
És aztán csodálkozunk, hogy a város ott tart, ahol tart.
Pedig a probléma ennél mélyebb.
Az elmúlt évtizedekben szinte mindent sikerült elrontani, amit lehetett. Stratégia nélküli fejlesztések. Fenntarthatatlan döntések.
És miközben mi helyben toporgunk, a szomszédos nagyvárosok fejlődnek, a világ pedig körülöttünk gyökeresen átalakul. Robotizáció. Mesterséges intelligencia. Teljes gazdasági átrendeződés. Olyan változások előtt állunk, amilyenekre az ipari forradalom óta nem volt példa.
És mit hallunk mindebből a politikusoktól?
Újraaszfaltozott utak az egyik, a családi pótlék emelése a másik oldalon. Az újraaszfaltozás nem fejlesztés, hanem karbantartási munka. A családi pótlék emelése pedig a megélhetési gyermekvállalás melegágya, egy hadüzenet Borsodnak.
A térségnek nem alamizsnára van szüksége, hanem munkahelyekre, gazdasági fejlődésre és valódi jövőképre. Közben pedig a nagyobb folyamatok is egyre világosabbak. Az Európai Unió, amelynek mi is részei vagyunk, a globális sakkjátszmában egyre inkább vesztésre áll.
A hajó süllyed. És miközben süllyed, olyan megoldásokkal foglalkozunk, mint a nem eldobható kupak a PET-palackokon.
Ez a valóság.
A magyar politika eközben két irányba húz.
A Fidesz egy új feudalista rendszert épít, nemzeti mázzal leöntve.
A Tisza pedig a globalista érdekek kiszolgálója, egy labilis pártvezetővel az élén.
Kimondom:
Sem a Tisza, sem a Fidesz nem méltó 1848 örökségéhez.
Ma úgy tűnik, jegyet váltottunk egy olyan vonatra, amely egy polgárháború felé rohan. És nincs, aki meghúzza a vészféket.
Ezért gondolom úgy, hogy a mostani választás a rendszerváltás óta az egyik legfontosabb Magyarország szuverenitása szempontjából.
De van egy másik út.
Egy út, amely nem pártérdekből és nem oligarchák pórázán működik. Ez az út a függetlenség útja. Ez az út a helyi emberek útja.
Én ezt az utat képviselem, egyedüli független jelöltként.
Miskolcért.És a környező települések lakóiért.
Mert stratégiai irányváltás kell. Elitváltás kell.
Ha nem változtatunk, akkor a következő 36 év pontosan olyan lesz, mint az előző 36.
Nem akarom, hogy a gyermekeink is Európa legszegényebb régiójában nőjenek fel.
1848-ban a márciusi ifjak kimondták:
Elég volt.
Ma nekünk kell kimondani ugyanezt.
Elég volt a gombnyomogatókból.
Elég volt a pártkatonákból.
Elég volt a neofeudalizmusból.
Miskolc nem egy gyarmat.
Miskolc többre hivatott.
És ha van bátorságunk, akkor ma is megszülethet az a mondat, amely 1848-ban elindította a történelmet:
A változás mi vagyunk.
Dohány András
(a kép csak illusztráció)
