31/05/2026
Nagy Attiláné polgármester Hősök napján elhangzott ünnepi beszéde
Tisztelt Emlékező Közösség! Kedves Nagyszénásiak!
„A magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül / a hősök dicsőségére / minden esztendő május utolsó vasárnapját / a magyar hősök emlékének nyilvánította.”
Ezekkel a súlyos, örök érvényű szavakkal fektette le törvénybe nemzetünk az emlékezés kötelezettségét. Amikor 1917-ben kimondták, hogy „Nemzetünk hősi halottainak kegyelemteljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni, és az utókor számára meg kell örökíteni”, egy olyan erkölcsi parancsot fogalmaztak meg, amely generációkon átívelve ma is kötelez bennünket. Ezzel a törvénnyel Magyarország méltó emléket állított a haza megszámlálhatatlan fia és leánya előtt, akik szabadságunkért, függetlenségünkért és nemzetünk fennmaradásáért a legdrágábbat: az életüket áldozták.
A történelem viharai azonban nem csitultak. Egy 1942. április 25-én kelt rendelet az ünnepet kiterjesztette az 1938 után elesettekre is. A rideg jogszabály mögött a szomorú valóság húzódott meg: hősök áldozták életüket a hazáért, és az ő emléküket ugyanolyan kegyelettel kell övezni, mint a korábban elesettekét. A második világháború kimondhatatlan borzalmai során újabb és újabb nevekkel szaporodott a hősök és mártírok sora. Bár 1945-ben még országszerte megtartották a Hősök napját, a kibontakozó új rendszerben az ünnep elveszítette hivatalos rangját, és közel ötven évig csak a szívek mélyén, titokban meggyújtott gyertyák lángjánál lehetett emlékezni rájuk.
A történelmi igazságtételre egészen 1989 májusáig kellett várni, amikor végre ismét nyilvános keretek között hajthattunk fejet elődeink előtt. Nekünk, nagyszénásiaknak ez az ünnep különösen összefonódik a helyi emlékezettel, hiszen két évvel később, 35 évvel ezelőtt, 1991. június 2-án avatták fel az Erdélyből áttelepült neves művész, Kocsis Előd itt látható alkotását. Nézzünk rá erre a műre a maga valójában: ez az öt méter magas, kettétört kard az elvágott életek, a derékba tört sorsok és a háború könyörtelen pusztításának mementója. Nem a győzelmet hirdeti, hanem a fájdalmat és az áldozatot. A talapzat előtt álló oszlopok márványtáblái pedig 169 nagyszénási honfitársunk – katonák és polgári áldozatok – nevét őrzik az örökkévalóságnak. Azóta községünk szép és elmaradhatatlan hagyománya, hogy a Hősök napján közösen állunk meg ezen a helyen, hogy tisztelegjünk a második világháborúban harcolt és elesett katonáink, földijeink emléke előtt.
Tisztelt Emlékezők!
A rohanó hétköznapok terhét magunk mögött hagyva, ilyenkor elgondolkozunk a hősiesség, az áldozat, a háború és a béke valódi jelentéséről. A hősiesség nem egy elvont fogalom: az egybeforr a szeretettel, a bátorsággal és az önfeláldozással. A valódi bátorság a félelem legyőzése, mert tiszta szeretet nélkül nincs igazi áldozathozatal. Aki feláldozza életét valakiért, valakikért, az meghozza a lehető legnagyobb áldozatot.
Kiemelten fontosnak tartom, hogy a gyermekekkel, a legifjabb generációval együtt jöjjünk el ide. Részeseivé kell válniuk ennek a megállított pillanatnak, hiszen a mi kötelességünk, hogy a felnövekvő nemzedék szívébe elültessük az ősök tiszteletét. Amikor az emlékműre tekintünk, az elesettek névsorában szülők, nagyszülők, közvetlen családtagok neveit olvashatjuk. Itt a fiatalok megtapasztalhatják, hogy a történelem nem egy távoli tananyag, hanem a múltunk húsba vágó, olykor véresen kegyetlen valósága.
Olvassuk az egykori apák és fiúk neveit, akiket a mindennapi munka mellől, a virágzó földekről vagy otthonuk építéséből szakított ki a könyörtelen behívó parancs, hogy aztán vonatvagonokba terelve indítsák el őket az ismeretlenbe – egy olyan háborúba, amely a haditechnika pusztító fejlődése miatt már nemcsak a frontokon, hanem a hátországokban is súlyos pusztítást végzett, és együttesen több mint 50 millió ember életét követelte.
Gondoljunk az itt maradókért robotoló asszonyokra, akik apák, testvérek és fiúk után sóhajtoztak, és reménykedve várták a tábori lapokat, amelyekben egyre küldték a reményt: „Hazajövünk.” De a második világháború kimondhatatlan szörnyűségei miatt csak kevesek reménye vált valóra. A hatalom akkori urai táborokba záratták honfitársaikat, irtották a más fajhoz, valláshoz vagy nemzeti közösséghez tartozókat.
Sok százezer magyar katona között a mi nagyszénási elődeink is elmasíroztak – és jelentős részük soha többé nem tért vissza, ahogyan az én dédnagyapám sem. Személyes holmijukat hazafelé csak a tábori posta hozta, ha egyáltalán hozta. Az is kegyelem volt, ha valahol rájuk borult a hant egy tömegsírban, vagy a bajtársak által kapkodva ásott fagyos földben.
Honfitársaink megjárták a Don-kanyar poklát, ágyútüzek és puskaropogások közepette, miközben gránátok szaggatták testüket. Tábori kórházakban sínylődtek, fagyott végtagokkal ezer kilométereket gyalogoltak a semmibe. Aki pedig hazatért – éhesen, láztól és sebektől gyötörten, végletekig lesoványodva –, azt a reménykedő édesanyák és feleségek alig ismerték meg. Többségük azonban a harcmezők lövészárkaiban lelte halálát, a hadifogság embertelen megpróbáltatásaiban pusztult el, vagy nyomtalanul elkeveredett Oroszország végtelen sztyeppéin. Magyar családok millióit pótolhatatlan, máig sajgó veszteség érte.
Tisztelt Nagyszénásiak!
Emlékezzünk rájuk a ma is élő idősebb generációk meg nem gyógyuló sebein keresztül! Emlékezzünk azokra is, akik börtönökben, szögesdróttal kerített lágerekben hunytak el, vagy a sortüzek rettenetes záporában vesztették életüket. Nem felejthetjük el a háború sebeit, mert az minden családból szedte áldozatait. Az ő idő előtti halálukkal mindannyian szegényebbek lettünk. Hiányuktól szenvedtek a családok, a falvak, a városok; nélkülük sokkal nehezebb volt a romokon az élet újraindítása.
Sorsukat végiggondolva kötelességünk, hogy tisztelettel becsüljük meg békés életünk hétköznapjait, legyenek azok olykor bármilyen küzdelmesek is. Ma már másfajta csatákat vívunk nap mint nap: a tisztességes megélhetésért, gyermekeink és unokáink biztonságos jövőjéért, a családunk és a településünk lakosainak összetartásáért. Azért harcolunk, hogy a szeretet ne váljon gyűlöletté, hogy a barátságok ne szakadjanak szét, és hogy a világ embertelenné válása ellen megvédjük közösségünket.
Emlékezzünk rájuk, és tegyünk tanúbizonyságot arról, hogy a rengeteg szenvedés, vér és áldozat nem volt hiábavaló. Az ő emlékük szolgáljon örök tanulságul: becsülettel, tisztességgel lehet és kell helytállni a legborzalmasabb körülmények között is!
A Hősök napja az egyik legmélyebben közös ünnepünk nekünk, magyaroknak – határon innen és túl –, mert szinte nincs olyan család, amelyet ne érintett volna az elmúlt századok valamilyen történelmi tragédiája. Bármennyire is telik az idő, a fájó emlék és a tisztelet megmaradt.
Engedjék meg, hogy a hősök előtti tisztelgésül a következő sorokkal zárjam szavaimat:
„Voltak, vannak, s lesznek még,
Akik sohase félnek.
Lehajtom fejemet,
A hősök emlékének.”
Koszorúink, virágaink és mécseseink vigyék hírül minden erre járónak, hogy szívünkben örökké él a tisztelet és a kegyelet azon elődeink iránt, akik az életükkel fizettek a mi békénkért.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
