22/09/2026
Újkommunisták és óellenzékiek
Ismerős kifejezések. Címkék. Arra valók, hogy valakik leírjanak egy másik csoportot. De annál valójában többre. Hogy mire, azt majd mindjárt meglátjuk.
Kezdjük onnan, hogy a politikai kommunikációban a címkézés szinte elkerülhetetlen. Nem egyszerűen azért, mert a politikusok szeretik az ütős szavakat, hanem mert több, egymást erősítő kényszer is ebbe az irányba visz.
Először is a címke gondolati rövidítés. Segít gyorsan tájékozódni, valamifajta rendet teremteni az információs rengetegben. A címke rövidít. Nem kell újra és újra elmagyarázni valamit, elég hivatkozni rá egyetlen szóban.
Nézzünk egy példát! Módosítják a költségvetést. Lesz, aki ezt „kiigazításnak” nevezi, más viszont „megszorításnak”. Ugye világos, hogy mindkettő ugyanarra a döntésre hivatkozik, mégis más értelmet ad neki. Itt kezdődik a keretezés. A politikai vita nem csupán arról szól, hogy mi történt, hanem arról is, minek tekintsük azt, ami történt.
Egyik szó sem dönti el önmagában a vitát, de befolyásolja, hogy ki milyen kérdésekkel és milyen előzetes érzésekkel lép be a vitába. Ezért a megnevezés abban az értelemben politikai cselekvés, hogy kísérlet annak meghatározására, hogyan értsük a közös valóságot.
A címkézés segít csoportot képezni. A politika ugye koalíciókat épít. Meg akarja mondani, hogy kik akarnak együtt cselekedni, és ők miben különböznek azoktól, akik más utat választanak. A „mi” és az „ők” határai részben ilyen megnevezések mentén alakulnak ki. Egy csoport önmagát mondjuk reformernek, hazafinak nevezi, a rivális csoport pedig lehet például újkommunista, gyurcsányista, brüsszelita, esetleg fordítva.
Egy sikeres címke idővel úgy is használatban marad, hogy sokan már rég nem vizsgálják meg, pontosan mit is állít.
Kevés embert ismerek, aki kizárólag szakpolitikai mérlegelés alapján dönti el, hogy milyen politikai irányvonalat követ. A választók igazságot akarnak, veszteségtől tartanak, reménykednek, dühösek vagy szolidaritást éreznek. A címke abban segít, hogy egyetlen szóban kapcsolja össze egy történet elemeit és a hozzá kapcsolódó ítéleteket, érzéseket. Így aztán címkéknek történetformáló erejük is van. Mert amikor egy eseménynek vagy korszaknak nevet adunk, akkor – igaz vagy hamis – kapcsolatot teremtünk különböző történések között, és azt javasoljuk, hogy együtt ítéljék meg őket. Természetesen lehetőség szerint úgy, ahogy azt a beszélő szeretné. Az ilyen név később beépülhet a közös emlékezetbe, és mint horgony köti a múlt értelmezését úgy, hogy az értelmezés igazságtartalma már nem kérdés többé. A megnevezésért folytatott küzdelem ezért a jelen mellett a múltról szóló későbbi vita része is.
A címkézés tehát elkerülhetetlen, de ez nem jelenti azt, hogy ez a különös kommunikációs jelenség úgy általában rendben van. Mert hatalmas különbség van a leírás, az értelmezés és a megbélyegzés között. Az, hogy „a javaslat átalakítja a családtámogatási rendszert”, ellenőrizhető állítás. Az, hogy „ez gyermekbarát kezdeményezés”, már értelmezés kérdése, amely mellett érvelni kell. Az pedig, hogy „aki támogatja, az a családok ellensége”, olyan megbélyegző minősítés, amely foltként ragad a célszemélyekre.
A határ persze nem mindig ilyen világos. Mindig az a kérdés, hogy a címkézés után következhet-e még értelmes vita? A címke segít értelmezni egy helyzetet, strukturálja a vitát, vagy ellenkezőleg, lezárja a gondolkodást, szerepet oszt, és előre megmondja, hogy ki a győztes és ki szenvedett vereséget. Azaz a címke lehet az érvelés kezdete vagy a vége is.
Na most akkor akár elemezhetnénk is közösen, hogy az újkommunista és az óellenzéki címke mire való. De ezt a munkát meghagyom önöknek. Én visszamegyek könyvet írni: Levelek Évának.
