01/06/2026
A Szigeti Írókör bemutatja:
SzigÍr
Valahol máshol kellene lenni
Egy fekete kisteherautó fordult be a XIX. századi, egykor szebb napokat látott kastély hátsó udvarába, majd megállt a gyéren megvilágított személyzeti bejáratnál és várt. Az épület ablakain csak itt-ott szűrődött ki némi visszafogott fény. A lakók többsége már mély álomba merült. Kisvártatva a hátsó ajtó kitárult, és egy kemény vonású, korosodó ápolónő lépett ki rajta, maga előtt tolva egy hordágyat. A szemerkélő eső apró koppanásai kísérték a nő súlyos lépteit. A várakozó jármű felé tartva, a hordágyon apránként egy mozdulatlan alak körvonala bontakozott ki. A teherautó sofőrje még akkor sem mozdult, amikor a nő a járműhöz ért. Fontosabb dolga akadt. Dübörgő rockzenét hallgatva, egy férfimagazin részletes tanulmányozásában merült el. Az ápoló gyakorlott mozdulatokkal kinyitotta a rakodótér ajtaját, és elkezdte becsúsztatni a jármű hátsó, hűtött részébe a hordágyat. Ekkor azonban a korábban élettelenül fekvő test rándult egyet, és riadt tekintettel nézett vissza a gondozójára.
Az ápolónőt jeges rémület járta át, alig tudta visszatartani feltörni készülő sikolyát. A végsőkig elcsigázott, szerencsétlen férfi szemei tágra nyíltak a félelemtől, gondozójának pedig fogalma sem volt róla, mihez kezdjen. Tudta, nem számíthat segítségre, a sofőrtől legalábbis biztosan nem, hiszen az üvöltő zenétől az sem tűnt fel neki, hogy megérkezett a mai áldozattal. És mintha az eső nem lett volna elég ezen az átkozott éjszakán, még a szél is feltámadt, a fák csupasz ágai jobbra-balra hajladoztak a komor sötétségben.
A páciens kiszáradt ajkai közül halk, sírós nyöszörgés tört elő. Vékony pizsamájában reszketett a hidegtől, ritkás haja nedvesen simult torz koponyájára. Csontsovány kezei a hordágy széleit markolászták, világosan látszott, fogalma sincs róla, hol van, mi történt vele. Az ápolónő idegesen pillantott hátra a válla fölött, a kastély irányába. Mintha lépteket hallott volna, de valószínűleg csak felajzott képzelete játszott vele, mert senkit sem látott a gyenge fényben.
Tekintete újra a hordágyon fekvő szerencsétlen emberre esett, és hirtelen elhatározásra jutott. Tudta, a páciens képtelen a menekülésre, nyugodt szívvel magára hagyhatja. Erélyes, döngő lépteivel a sofőrfülkéhez sietett, feltépte az ajtaját és szigorúan rákiáltott a kormány mögött ülő férfira.
- Pat… az Isten áldja már meg magát! Halkítsa már le azt a ricsajt!
- Kikérem magamnak! – morgott a férfi.
- Ez Simon és Garfunkel!
- Nekem mindegy! – csattant fel a nő. – Kérem, ne bömböltesse.
- Pat lejjebb tekerte a hangerőt.
- Ezt hova visszük? – kérdezte.
- Ahová a többit. A tóhoz!
- Hozta a vaslavórt meg a cementet?
- Cementet nem hoztam – ismerte be a férfi. – De hoztam zsákot, no meg köveket.
- Madzagot hozott?
- Azt meg minek?
- Minek? Hogy bekössük a zsák száját. Annak!
- Igen, van az is nálam.
- Tegyük be a kocsiba, és induljunk – intézkedett a nő.
- Pat kiszállt a kocsiból, és elindultak hátra.
Koreában megtörténhet akármi, visszhangzott a nő fülében Iasomila Dracu utolsó mondata, bármi és minden, de most valahol egész máshol kéne lenni. Hol van, gondolataiból Pat kérdése riasztotta fel, és biztos volt benne, hogy a kérdés alanya nem ő, aki itt van, hanem az a szerencsétlen, aki nincs itt, persze egy szerencsétlennek is lehet szerencséje. Akkor felbőgött a teherautó motorja. A férfi a nőre nézett, majd mindketten elkezdtek futni a sofőrfülke felé. Pat már el is érte a kezével, de ekkor egy pizsamás kar kinyúlt, és Pat ujjaira csapta az addig a semmiben lifegő ajtót. Pat az ujjait eltorzult arccal szorongatva káromkodott, majd az időközben mellé érkező nővel tehetetlenül bámultak a hátsó udvarról kigördülő teherautó után. A csend hangjai töltötték az esőt.
Azok ketten a cserben hagyottak mafla ábrázatával álltak egy darabig. Észre sem vették az eső egyre szaporább támadását. A történést lassan felfogva, a döbbenet időt lassító pillanatán túl ordítozni kezdtek egymással. Ki nem vette észre? Hogy mászhatott előre a volánhoz a hordágy lakója amikor hivatalos diagnózisa szerint mentálisan retardált hulla volt? Ebből az alapkérdésből kiindulva hosszú szócsatát vívtak, felverve az ősi fák odújában alvó mókusokat. Nulla eredménnyel. Végül a nő, korára hivatkozva a konzekvenciát ő vonta le:
– Iasomila Dracu megmondta! Valahol máshol kellene lenni! Lehet, hogy nem őt kellett volna kihozni! Jogosítványa is volt. Ellopta a hullaszállítót! Méghogy retardált!
Pat, aki amúgy teljesen méltatlannak tartotta ezt az alantas szállítói munkát, amit csak azért kellett elvállalnia, mert a munkanélküliséget büntették, azt mondta:
–Én tudtam, hogy ez nem normális. Előbb-utóbb megtelik a kastély, ezek nem halnak meg olyan gyorsan. Aztán hova visszük a fölösleget? Főleg, hogy ki tudja hol találjuk meg a szállítóautómat!
Pat tudta, amit tudott. A jövő meg van írva. A hullának hitt ember elszáguldott a teherautóval, ez tény.
Ez már önmagában eléggé dermesztő és kellemetlen helyzet volt, mert beléhasított, hogy mi minden volt a teherautó kesztyűtartójában, amihez elvileg csak ő férhetett hozzá. A naplója, például, amiben listát vezetett a kastély lakóiról, az ápolókról, szokásaikról, aztán ott volt az a kis revolver, önvédelmi célzattal persze, de ami a leginkább aggasztotta, az a nemrégiben a kastély kertjében hagyott 36-os villáskulcs, amin rászáradt vörös foltok voltak. Nem rozsdafoltok, ezt biztosan tudta.
-Menjünk be, hívjuk a rendőrséget – az ápolónő hangja kizökkentette aggodalmas gondolatmenetéből. – Menjünk. A kastély falain végigszáguldó villámfények a közelgő és durvuló vihar előjeleiként borzongatták az ügyeletes irodája felé tartó Pat-et és az ápolónőt. Az iroda ajtaja kissé nyitva volt, belülről a lehalkított televízió kékes vibrálása színezte a szemközti falat. Pat kitárta az ajtót és rögtön vissza is hőkölt, föl is nyögött döbbenetében. Az ügyeletes a csillárra volt akasztva fejjel lefelé, meztelenül, torkán széles késsel ejtett vágás, amiből még csurgott a vér. Alatta a padlón lassan növekvő sötét tócsává vált az ügyeletes testéből kifolyt vörös életvíz.
Pat hátranézett, abban a pillanatban egy villám világította meg az ápolónő arcát, ami olyan fehér volt, mint Iasomila Dracué a halálos ágyán. „Valahol máshol kellene lenni.” Patet kirázta a hideg, de gyakorlatias ember volt, odavitte a falhoz támasztott kétágú létrát, elővette a zsebéből a bicskáját, és elvágta a kötelet. Az ügyeletes teste még meleg volt, meleg és puha. Igyekezett óvatosan letenni a földre, de kicsúszott a kezéből és nagyot placcsant a pepita mintás kövön. Mint egy hatalmas, döglött béka úgy terült el arccal lefelé. Régóta ismerte Pat, egy kocsmába jártak kártyázni, az ügyeletes ajánlotta neki ezt a rémes munkát is. Azt mondta, csak néhány dolgot kell ide-oda szállítani. „Valahol máshol kellene lenni.”
- Hozzon egy lepedőt, legalább terítsük le! – szólt az ápolónőnek, de választ nem kapott. A nő eltűnt.
REKLÁM… „Már megint”… Harmat Benedek a faliórára pillantott. „Húhh… már fél… tizen… kettő… holnap korán kell kelni” … gondolta. Nagyot ásított, feltápászkodott a fotelből, jólesően nyújtózkodott, megropogtatta ízületeit. „Mára elég volt a durvaságból” … dünnyögte félhangosan. Elzárta a televíziót. Hogy azzal a rozsdás láncfűrésszel mi történt és a szervkereskedők kriptaszökevényével mi lett, azt már nem várta meg. Amúgy is belealudt a filmbe, mint annyiszor. Összeszedte a szanaszét heverő üres sörösüvegeket, a dobozos keksz maradékát. Kicsit rendet rakott. Lekapcsolta az állólámpát, nehogy bejöjjenek a bogarak. Kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztessen. Nagyot szippantott a friss levegőből. Odakint elállt az eső. Kibattyogott a fürdőszobába és becsukta maga mögött az ajtót. Így már nem hallotta odakintről azt a kis zajt, amit a hátsó kerítés mellett egy a vizes murván lassan fékező autó gumija okozott.
A féklámpák tompa vöröse végigsiklott a kerítés lécei között, majd a motor elhallgatott. Az autóban ülő férfi egy ideig mozdulatlanul figyelte Harmat Benedek házának sötét ablakait, miközben hosszú ujjai türelmetlenül doboltak a kormányon. Az anyja vonásait viselte, csak keményebbeket. Mintha az anyja arcát valaki durvább kézzel faragta volna újra. Vlad Dracu a kesztyűtartóból elővett egy megsárgult fényképet; a képen egy kastély állt. Előtte pedig egy fiú mosolygott matrózgalléros kabátban. A férfi sokáig nézte a képet, aztán visszacsúsztatta a kések, kloroformos üvegek és a töltött Beretta mellé.
Halkan káromkodott. Még mindig románul. Erről nem tudott leszokni annyi év után sem. Tudta, hogy elkésett. Ahogy azt is, hogy az anyja nem véletlenül ismételgette egész életében: valahol máshol kellene lenni. A hátsó ülésen ekkor valaki megmozdult egy pokróc alatt. Vlad Dracu azonnal hátrafordult, és rekedt hangon csak ennyit mondott:
– Kussolsz, ha jót akarsz.
Az éjszakai esőzés hatására a kastély udvara sártengerré változott. Az ápolónő állt szemben a XIX. századi építménnyel, melyről városszerte rémtörténetek keringtek. Évtizedek óta lakatlanul állt, míg meg nem jelent egy koreai befektető, aki titokzatos módon éppen ezt a kastélyt szerette volna felújítani és a városi kórháznak adományozni. Egy kéréssel élt csak: a bal szárny legszélső galambdúc-szobáját őrizzék meg számára. Egyesek tudni vélik, hogy havasalföldi felmenői szelleme lakozik ott. És amit egyesek tudni vélnek ebben a városban, azt a többség már szent meggyőződéssel vall. Ilyen az ember. Hiszékeny példány.
Kiss Jolánnak, a raksai SZTK recepciósának ezek a gondolatok suhantak át fején, miközben feszengve állt kiskosztümjében. A tűsarkúja beleragadt a sárba, így, ha akart, sem tudott volna kimenekülni a helyzetből. A mikrofon még bekapcsolva, a kórház új épületének megnyitójára összesereglett raksai nép pedig csak nézett, mint szöcske a hegedűre. A koreai befektető arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Molnár Igazgató Úréról ellenben mindent. Az igazgató kitágult orrlikai szinte lekottázták érzelmeit. Amikor megbízta Kiss Jolánt, a raksai SZTK recepciósát, hogy a megnyitó fényének emelésére írjon valami szépet, nem gondolta, hogy a helyi írókörbe járó recepciós ennyire elszabadul.
Kiss Jolán, aki a kastély múltját kutatva minden hiteles forrást felkutatott a városban a vizes Fecó dédmamájától a Józsi karbantartó tántijáig, arra jutott, stílusos volna krimit írni az ünnepélyes megnyitóra. Elkezdett Agatha Christie regényeket olvasni, és érezte, ő lehet a raksai krimi koronázatlan királynője. Ahogy sárba szorultan állt a végtelenhez konvergáló pillanatban, körbenézett. Dr. Ragály, a virológiáról vinnyogott a röhögéstől, akár egy szajkó. Jolán reumatológián dolgozó barátosnéja, Csendes Katica támogatóan mosolygott. Molnár Igazgató még mindig az orrlikával ordibált. A koreai mosolya nem volt őszinte. Kiss Jolán, a raksai SZTK recepciósa érezte, hogy írásával rátapintott az igazság ütőerére. Az érzést elraktározta, mivel szorult helyzetében másra sem tudott gondolni, mint hogy most valahol máshol kellene lenni.
