17/05/2026
Egy ország döbbent meg azon, ahogyan a fideszes hatalom éveken át luxusban pöffeszkedett, de a valódi döbbenetet már nem is önmagában a miniszterelnök puritán kolostornak hazudott, valójában műkincsekkel telepakolt irodája okozza.
Nem is csak az, hogy minisztériumokban szivarszobák, kilátók és álromantikus urizáló terek épültek közpénzből. Hanem az, hogy ezt is meg merték tenni velünk.
A magyar családokkal, a nyugdíjasokkal, a dolgozó emberekkel, mindazokkal, akik hónapról hónapra számolgatják, mire futja még.
Amíg Magyarországon sokszor alig lehet különbséget tenni egy omladozó kórházi folyosó és egy évtizedek óta lebontásra váró elhagyatott épület között, amíg iskolákban gyerekek és tanárok küzdenek méltatlan körülmények között, amíg dolgozó magyar emberek egyik fizetéstől a másikig élnek, a nyugdíjasok pedig sokszor gyógyszer, rezsi és élelmiszer között kénytelenek mérlegelni, addig ez nem egyszerű luxizás.
Ez a legnagyobb pofátlanság.
Ráadásul pontosan tudták ők is, hogy amit csinálnak, védhetetlen. Ezért titkolták körömszakadtukig. Mert miközben az országnak azt mondták, hogy nincs pénz, maguknak mindig jutott.
Jutott luxusra, díszletekre, szivarszobára csak közben kórházra, iskolára, tisztességes bérekre, valódi nyugdíjemelésre és a dolgozó emberek biztonságos megélhetésére valahogy sosem volt elég.
És mindezt azokban az években tették, amikor a magyar embereknek a legnehezebb volt. Amikor családok százezrei szorongtak az árak, a számlák, a megélhetés miatt. Amikor sokan nem előre terveztek, hanem túléltek egyik hónapról a másikra.
Ezért kell kimondani világosan: nem az a baj, hogy szépek az irodáik. Hanem az, hogy közben hagyták lerohadni az országot.
A magyar emberek nem urizáló hatalmat érdemelnek, hanem tisztességes béreket, működő kórházakat, rendes iskolákat és biztonságos megélhetést.
Elég volt a luxusból. Elég volt a képmutatásból. Elég volt abból, hogy mindig a dolgozó ember húzza a rövidebbet