30/06/2026
Hosszú még az út a valódi megbékélésig. De eddig még út sem volt! Akik ma a parlamentben ellenzékben ülnek, tegnap még a hatalomban ültek. Hogyan is változhatott volna meg egyik napról a másikra a gondolkodásmódjuk és a reflexeik? Nem valószínű, hogy ez a csapat meg tud újulni. De van egy új csapat, teljesen új értékrenddel, hittel, energiával! És szelíd, lágy, de erős, szilárd Lélekkel!
És „A lágy nem a kemény ellentéte. A lágy a kemény mestere❣️”
Hogy mi az a mélységes szomorúság, ami az arcunkon látszik? Egy visszatérő felismerés. Van valami mélységesen felháborító egyúttal kihívás az országgyűlési munka, és a plenárisok menetében….
Egy nép hosszú éveken át szenved, aztán felébred, aztán úgy dönt, hogy demokratikus úton megszabadul attól a politikai rendszertől, amely a társadalmat a jogállam leépítésével, a közpénzekkel való visszaélésekkel és a hatalom túlzott koncentrációjával uralta le.
Szinte csodaszámba megy, hogy mindez nem utcai erőszakkal, hanem a szavazófülkék csendjében történik meg.
A választók elsöprő felhatalmazást adnak a változásra.
És mi történik másnap?
Ugyanazok, akik tegnap még a hatalom csúcsán ültek, felveszik az ellenzéki jelmezt.
Rezzenéstelen arccal számon kérnek, ők beszélnek demokráciáról, parlamenti jogokra hivatkoznak.
Ők nevezik magukat a szabadság őreinek.
Mintha a történelemnek nem lenne emlékezete. Mintha ezeknek az embereknek sem emlékezete, sem önismerete, sem
lelkiismerete nem lenne.
Ez a demokrácia egyik legkülönösebb paradoxona: éppen azért ülhetnek ma szabadon az ellenzéki padsorokban, mert azok, akik legyőzték őket, nem akarják ugyanazt tenni velük, amit szerintük ők tettek az emberekkel, az intézményekkel és a hazájukkal.
Az, hogy most ebben a szerepben lehetnek az nem az ő érdemük!!!
Ez azoknak az érdeme, akik a változásra szavaztak, és akik a lehető legnagyobb önmérséklettel, ( valljuk be, hogy az igazságérzetünkhöz képest ez nagyon nagy önmegtartóztatást igényel) ,azt várják, hogy a jogállam ne bosszút, hanem igazságot szolgáltasson.
De attól még szabad felháborodnunk. Konfrontálódnunk. És érthető, ha ebben a lelki megterhelésben néha “erősebb hangon” szól a felháborodásunk, és “ kikérjük magunknak”.
Mert van valami nehezen elviselhető abban, amikor egy rendszer fenntartói egyik napról a másikra a demokrácia legelszántabb szónokainak szerepében tetszelegnek.
A demokrácia nagysága, hogy ezt megengedi.
A társadalom emlékezetének pedig az a feladata, hogy ne felejtse el, hogyan jutottunk idáig.
Mert ezt elfelejteni nem szabad.
