08/09/2022
Az olvasás világnapja van, olvassatok népmesét az olvasásról!
Élt, éldegélt valahol egy szegény öregasszony, akinek messzi idegenbe szakadt az egyetlen fia. Azt se tudta, hol-merre jár, hogy megy sora, van-e párna éjszaka a feje alatt, van-e tető fölötte. Egyszer aztán levelet kapott a fiútól, de mert a szegény öreg nem tudott olvasni, elindult hát az országúton: valakire csak akad, aki majd felolvassa neki. Mint így ment, mendegélt, szembejött vele egy kiszolgált katona. Meg is állította, meg is kérte szépen, olvasná fel neki egy szem fia levelét. Kezébe vette a katona a levelet, nézte, nézegette, s egyszerre csak sírva fakadt, és sírt, sírt keservesen. Elszorult erre az öregasszony szíve, és reszketeg hangon faggatni kezdte a katonát:
– Szamuráj uram, mi van a levélben? Csak nem esett valami baja szegénykémnek? Bármi történt is, hagyd abba a sírást, és mondd meg nyomban.
De a katona, mintha nem is hallaná az asszony szavát, maga elé meredt és sírt. Azt hitte erre a szegény öregasszony, hogy valami rettenetes szerencsétlenség érte az ő szerelmetes fiát, és maga is sírva fakadt. Amint így sírdogáltak, arra jött éppen tele puttonnyal egy vándor fazekas, s ahogy szemügyre vette őket, let***e puttonyát a földre, melléjük lépett, és maga is keservesen sírni kezdett. És sírtak, sírtak most már mind a hárman. Látta ezt egy utasember, s mivel tudni szerette volna, hogy mi történt – hiába, kíváncsi az utas –, megkérdezte a fazekast, hogy miért sír.
– Egy éve már – felelte a vándor fazekas, mihelyt egy kissé összeszedte magát –, már egy éve esőben-hóban járom az országot, hogy túladjak ezeken a fazekakon, és valami kis pénzre tegyek szert. Nemegyszer sírni szerettem volna, de sohasem volt rá jó alkalom, mert a vándorlás, az árusítás járt mindig az eszemben. Ma azonban, amikor ideértem, és megpillantottam ezt a két sírdogálót, felködlött bennem minden szerencsétlenségem, s így aztán csatlakoztam hozzájuk, hogy végre egyszer jól kisírjam magam.
– Ühüm – mondta az utas, mert látta, hogy a fazekastól nem tud meg semmi okosat, s most már az öregasszonyhoz fordult, s őt faggatta, hogy miért hullatja könnyeit.
– Hogyne sírnék – törölgette arcát az öregasszony –, hiszen levelet kaptam idegenbe szakadt egy szem fiamtól, és megkértem ezt a szamurájt, hogy olvasná föl, mit ír szegénykém, mit üzen nekem, elárvult anyjának. De ez a szamuráj úr egy szó nem sok, annyit se szólt, csak sírva fakadt a levél láttán. Nagy baj, nagy szerencsétlenség érte hát a fiamat, s hogyne sírnék, ha már egy idegen uraság is így megkönnyezi.
Az utas erre már egyenesen a katonához fordult, és megkérdezte, mi van a levélben, micsoda baj, szomorúság, hogy ilyen keservesen gyötri a szívét. De a katona megrázta a fejét, s mihelyt erőt vett magán, így szólt:
– Ó, uram, szégyenkezem, hogy tanulatlan vagyok. Gyerekkorom óta nem volt könyv a kezemben, és most sírok, mert ezt az egyszerű levelet sem tudom elolvasni. Sírok bizony, mert semmit sem t***em meg elmém csiszolására, amikor pedig még sok mindent megtehettem volna.
(A japán népmese forrása: https://terebess.hu/nepmese/sarkany.pdf)
Kép forrása: https://hu.pinterest.com/pin/853221091899170943/
