20/04/2026
Újabb örömünnepünk:
Búzás Hubát nemcsak mi, barátai, ismerői, olvasói köszöntjük 91.
életéve betöltése alkalmából, de a fiatalabb évjáratú írónemzedékek illusztris tagjai ugyancsak számosan telefonon és email üzeneteikben.
A negyvenes korosztályúak egyike – Füleki Gábor író, költő kritikus – a tavalyi kerekebb születésnap alkalmából írt „Ének a Búzamezőről” című versét kissé átdolgozva tiszteleg újfent országos hírű költőnk – a Mester – előtt. A vers egyik legfontosabb gondolatának vélem, hogy megfogalmazza a mi kívánságunkat is: „tán az utókor okul a műveiből, s jobb utakon lép”. E hexameterekben írt klasszikus hangütésű költemény méltó arra, hogy az üzenetek közül kiemelve, olvasóink tetszésére alább közzé tegyük.
E közzétételt jegyzi
Hartmann Ferenc
Füleki Gábor
Ének a Búzamezőről
Ég Föld Emberek: íme, eposzkötetednek a címe,
létösszegző mű, bár ismerné a világ meg!
Kozmikus égbe tekintés, mélytudat-áram e líra,
komplex lét- s életlátásod zeng kivetülve.
Lépdelsz, kúszol-mászol a Lét nagy zsámolya mellett,
merre a szél fúj, jársz be világot, gondolatíven,
félreverődött líraharangok kongnak a Földért.
Antik strófa a forma, modern a tudatfolyam íve,
és e nagy ív hármas tagolású, dantei hármas.
Égkupolánkról szól elsőként líraeposz-dal,
Föld, föld, vesztőhely minekünk, de mi is neki éppúgy,
Mentsétek meg hát e világot, s emberi lelkünk,
történelmi időnk: értelme a Földnek a Létben,
sziklás űrhideg, izzó fényű kozmikus éjben,
emberlény, s a világ egy, bár szennyezzük e bolygót,
s már terhére vagyunk, ó, tűrj el, Földanya, minket!
Így a jövőnek üzensz, Te, Hubám, s látsz messze tekintve,
tán az utókor okul művedből, s jobb utakon lép,
mint a ma; fogja a nyomdokodon majd róni a verset,
és létezzen a nyelvünk is, mely hordja szavad most,
bár befalazva e szép-csoda nyelvbe faragjuk a verset,
mormolván a dalunkat, dünnyögvén panaszunkat,
s mert a világ nyelvünkre süket, zümmögve magunknak.
Drámatrilógia is született, bővítve palettád:
Pannonius, majd Zrínyi, Balassi került ki kezedből.
Íme kilencvenedet ma betöltöd, jó Huba bátyám,
döbbenten s nagy örömmel forgatom ezt kis eszemben,
friss, ifjú az erőd még, stramm, elegáns öregúr, te,
szellemtelt kékeszöld, bölcs szemed int a világnak.
Megtermett már esszéid sora, líravilágod,
drámavilágod is, életpályád csúcsain állsz most,
költsd ki sikerrel, mind, ami rejtőz elmeteredben,
s tépd e napot le, nagy ünneped, életed ily csoda-napját,
földi korod nagy idő lett, koccints hát a kehellyel,
jó zamatú óbort bele tölts, s idd, mint Thaliarchus,
gondolatomban rád emelem poharam magam is most:
röppen a szárnyas idő, s Te, Hubám, örök-fiatal vagy,
Isten, az Úr éltessen, s tartson fürge erőben,
s adjon kedvet, egészséget, s írj, adj a világnak.
És bár apró pontonként nyüzsgünk eme bolygón,
s csöppnyi parány Földünk a növekvő éjölü térben,
szálljon szód elodázhatlan, túl földi határon,
és a világegyetem tág gömbhéjáig elérjen,
s hallja meg isteni fül, értve az emberi szót –,
így jut vissza szavad Hozzá, aki súgta szivednek.
