27/11/2025
A KEREKI VÁRNAGY LEÁNYA II. (Írta: K. NAGY SÁNDOR, 1881)
folytatás...
A várnagy le akarta beszélni leányát is a veszélyes vállalatról, de az állhatatosan megmaradt szándéka mellett, s addig kérte apját, míg bele nem egyezett. Benét bele akarták avatni a titokba, azért a várnagy behívta őt.
— Fiam, szólt hozzá bizalmasan a várnagy, veszély fenyegeti várunkat, a németek meg akarnak támadni.
— De hiszen holnap megérkezik urunk, Bocskai, s vele jönnek vitéz hajdúi — viszonzá az ifjú.
— Holnap talán már késő lesz.
— Úgy elmegyek én urunk elébe és hírül adom, hogy még ma meg kell érkezniök. Erzsébet elhalványodott.
— Nem, fiam, te nem mehetsz. A vár csak úgy biztos, ha te benne vagy. Különben is már ajánlkozott egy teljesen megbízható hírnökünk.
— Kicsoda?
— Ez itt! — mondá a várnagy, büszkén mutatva leányára.
— Erzsébet leányasszony ? kérdé elsápadva az ifjú.
— Igen, leányom, az én bátor amazonom.
— Ő teszi ki magát a veszélynek?
— Ejh, ne aggódjál, jó vitéz — szólt nevetve a leány — nincs mit tartani veszélytől, de különben is Örvéndi leányához nem méltó a félelem. Hagyjuk el, ami már úgyis elvégezve van, — hanem a helyett egy kérésem van hozzád.
— Kívánja meleg vérét forró szívemnek! — mondá kipirulva az ifjú.
— Azt nem, barátom, csak ruhádat. Tudod azt a lobogós patyolat-gyolcs ruhát, melyet viseltél, midőn várunkba jöttél, aztán darutollas kalpagodat, ezüst sarkantyus csinos kis csizmádat. Kölcsönözd ezeket ide nekem, nem sokáig, csak míg visszajövök.
— Hogyan?
— Ha pór fiúnak öltözöm, úgy nem ügyel rám senki s én könnyebben megjárhatom Álmosdot.
A várnagy is helyesnek találta az eszmét, s Bene elfutott ruháiért és csakhamar visszatért azokkal, hozván magával azonkívül még egy csinos fekete dolmányt is. Félóra múlva egy szép fiatal pórfiú dobogott ki a vár északi kapujának felvonó hídján, Bene utána nézett s szemeiből két forró könnycsepp gördült végig.
— Látlak-e még ? — sóhajtott búsan ...
A lovas pórfiú pedig — kiben senki sem ismerhetné fel a várnagy leányát, Kis-Marja alatt átkelve a Berettyó vizén — egyenes irányban vágtatott Álmosd felé. Amint beért az álmosdi táborba, megcsendesité lovát s a legelső őrségen talált tisztét kérte, hogy őt a fővezér elébe vezessék, mivel igen fontos híreket hozott Nagykerekiből. A tiszt végignézett rajta, aki bátran kiváltotta a vizsga tekintetet, s aztán egy harczosnak parancsolá, hogy vezesse a hírnököt Bocskaihoz, kit már ekkor titokban fejedelemnek neveztek, habár akkor még csak a temesvári 5 basa és Lala Mohamed nagyvezír nem is küldték meg az erdélyieknek a szultán megerősítő fermánját. Míg Erzsi végig haladt a kifeszített ponyvasátorok között, nem egy megjegyzést volt alkalma hallani, hogy mily csinos hajdú válnék belőle. Bocskai sátora egy dombon volt kifeszítve, honnan az egész tábort egy tekint***el átláthatá. Nem kellett soká várakoznia bebocsáttatásra. Bocskai éppen kedvelt hajdú-kapitányaival, Lippai Balázzsal és Németh Balázzsal beszélgetett, kik tudván azt, hogy Bocskai a fenyegetett nemzeti és vallási szabadság védelmére fogott fegyvert, vitéz hajdúikkal hozzáállottak.
— Mi hírt hoztál fiú ? — kérdé a fővezér a belépő Erzsitől.
— Az félénken tekintett az előtte ismeretlen hajdú kapitányokra, mit Bocskai észrevevén, bátorítólag mondá:
— Beszélhetsz nyíltan, nincs mitől tartanod. A leány Bocskai lábaihoz borult:
— Nagyságos uram! — Bocskai előtt oly ismerős volt e hang, s azért figyelmesen tekintett az ifjú arczába mialatt felemelte a térdelőt.
— Lelkemre, ha fiú nem volnál, azt kellene hinnem, hogy kereki várnagyom lánya vagy. Erzsi arcza bíborvörös lett.
— Felismertél uram, többé nincs okom titkolni kilétemet, ez álruha csakugyan leghűségesebb várnagyod leányát fedi, aki eljött esedezni hozzád, hogy siess kedvelt várad védelmére. Ezután elbeszélte a Kerekiben történteket. Németh Balázs ezt hallva, türelmetlenül csapott súlyos kardjára.
— Nincs semmi kétség, a gyalázatos Belgiojoso így akar bosszút állani rajtad uram; szentjobbi kastélyod után most már Kereki váradat pusztítja el.
— Ezért rendelte tehát magához Nagy-Váradra — mondá mintegy az előbbi beszédet folytatva Lippai — a császári vezérek közül Capriolit Erdélyből, Dampierre grófot Lippáról és Pecz Jánost Kassáról, hogy ezeknek hadaival Kereki várát foglalja el. De vigyázzatok zsoldos németek, mert míg hajdúk lesznek, addig a kereki vár nem fog elpusztulni.
— Mit tegyünk most barátaim ! — kérdé Bocskai.
— Szedessük fel a tábort, s induljunk azonnal Kereki alá — mond a merész Németh Balázs.
— Magam is abban a nézetben vagyok, hogy még ma estve Kereki alatt kell lennünk, — szólt Lippai.
— Legyen — mondá Bocskai helybenhagyólag — és te derék leány, méltó büszkesége nemednek — együtt jössz-e velünk?
— Nem, uram, ha megengeded, én előre sietek, hogy megnyugtassam atyámat a jó hírrel.
— Menj, bátor amazon, ki miattam koczkára t***ed életedet, ha sietsz, bejuthatsz napvilágon a kereki várba, mi alig lehetünk ott alkonyat előtt. Ezzel homlokon csókolta a merész leányt, kikísérte a sátorból és útnak ereszt***e.
A harczosok hódoló tisztelettel engedtek utat az ifjúnak, kit a fejedelem lóra segített. Sokáig találgatták, hogy ki lehetett ez a pór fiú ?... Nem lassabban vágtatott visszafelé mint ahogy menőben tett, lenge darutollát lebegt***e; hófehér vékony gyolcs ruháját lobogtatta a szél; a mezei munkások megdicsérték a szép barna fiút, ki oly merészen megüli a lovat. Be is ért volna jóval naplemente előtt a kereki várba, de még nem is látta a négy bástya torony fényes kupoláját, midőn meghallotta, hogy a németek már tábort ütöttek a körül. Ez nagyban késlelteté útját, azért nem veszté el lélekjelenlétét, mely a bátrakat találékonyokká és hősökké teszi. Egyenesen a marjai kastélynak vette útját, ott felismertetvén magát, öltözetét német harczos ruhával cserélte fel s aztán bevárván a nap lealkonyodását, gyalog indult meg a császári tábor felé. Észrevétlenül érte el a tábort és haladt azon lassanként keresztül a kereki vár felé. A német katonák csoportokban heverésztek, hogy kipihenjék magukat az ostrom előtt, mert a magas bástyák s az azokat védő nagy széles sánczárkok — melyeknek a Kis-Körös által bőven táplált vizéből rémesen meredtek ki a hegyes karóvégek, — nem kis küzdelemre nyújtottak kilátást. Erzsivel — kinek ruhája német harczost mutatott — nem törődött senki. Már a tábort is elhagyta s nehány percz alatt elérte volna a vár kapuját, melynek tetején őrök állattak, midőn a tábor messze kiállított előőrse észrevette sietségét és rá kiáltott. Erzsi nem állott meg, hanem a helyett futásnak eredt. Az előőrs lármát ütött, a katonák lóra kaptak s üldözőbe vették a menekülőt, kit most már kémnek tartottak. A bástya tetejéről csakhamar észrevették ezt az őrök s figyelmeztették reá az épen oda érkező Benét. Bene éles tekintete a menekülőben azonnal felismerte Erzsébet déli alakját, megreszketett egész lelkében és maga mellé vevén 12 fegyverest, hirtelen kinyittatta a kaput, lebocsáttatta a felvonó hidat és kétségbe esett dühvel rohant megmentésére annak, kit oly nagyon szeretett. Nehány lépés még és Erzsi mentve van. Késő. Az üldözők egyike, látván, hogy a várból segély érkezik, golyót bocsátott a menekülő után. Erzsi halva rogyott össze a Kis Kőrös partján. Ekkor irtóztató lárma keletkezett a német táborban, melyre északról ráütött Bocskai hadával. A zavar leirhatlan volt a nem várt támadásra s ez még inkább nőtt a várőrség kirohanásával. A küzdelemnek nem sokára vége lett, a németek roppant vereséget szenvedtek, a mintegy 3500 főnyi had részint leöletett, részint szétugrasztatott. Maga Pecz tábornok, hadának egy kis töredékével Diószeg felé akart menekülni Belgiojoso táborába, de futás közben megsebesült és elfogatott. Ezzel megkezdődött a Bocskai — szabadságharcz.... A gyászos véget ért hőslelkű leányt harmadnapra, sötét éjjel, fáklya fénynél azon a helyen temették el, ahol elesett. Bocskai parancsára óriási sírdombot hánytak felibe. Ezt a dombot elnevezték „Erzsi halmának.“ A sírdomb körül három fát ült***ek; egy cserfát ültetett Bocskai a hőslelkű leánynak, egy ezüst színű rezgő nyárfát ültetett az ősz várparancsnok a minden örömét magával vivő gyermekének, és egy szomorú kőrisfát ültetett a hű szerető életét gyászba borító leánynak. Azután a fejedelemmé lett Bocskai gazdaggá t***e Örvendi Pált, kit a vagyon nem tudott megvigasztalni. Örvendi Pál fiává fogadta Benét, s aztán egymás vigasztalásában találtak enyhülést, beültették futó borostyánnal a sírhalmot, ápolták azt híven, míg az egész halom sűrű borostyán-zöld szőnyeggel lett betakarva; — gondozták a fákat, hogy azok óriássá nőjjenek. És a három fa óriássá lett, hirdetve a gyászt és szeretetet. A falu népe kegyeletes tiszteletben tartotta „Erzsi halmát“, az ifjúság, csinos leányok, nyalka legények ide jártak ki vasárnap délután együtt tölteni azt a boldog időt, melyet az egymás látása ok nélkül teszen oly édessé!... Századok zajlottak le azóta. A vár bástyatornyai romban hevernek, csak egy áll még fenn, hirdetve a múltak dicsőségét. A vár északi oldalán most is ott kanyarodzik a Kis-Körös, fél körbe fogva az óriási , fákkal beárnyalt nagy zöld halmot. A halom tövében csevegve futnak tova a folyó apró habjai lehajló füzek homályos árnyában, — a víz felszínén fürge halacskák egymást űzve vickándoznak a tavaszi nap enyhe sugarában, — a hátráló rákok kikijönnek a part oldalába vájt sötét házaikból a sekélyes helyeken gyenge fűszálakat vagdalni éles ollóikkal, — néha egy egy vízi kígyó élesen fütyülve úszik keresztül a vízen. A szelíd folyó partjai tarka virágokkal vannak borítva, — a virágokon mézgyűjtő méhek döngicsélnek, melyeket haszonnélküli czifra lepkék zizegnek körül; — az apró bokrokon vadrózsa tövében édes dalú szürke csalogány, a hársok sűrű lombja között búsan búgó gerle, a fűzek tetején turbékoló vadgalamb fészkel. Kelet felől sötét vetések közt szól a pitypalatty, míg felette vígan dalolva szánt légben a kis pacsirta, — távolabb Mén-Maróth chazar herczeg vára s a jó bort bőven termő alacsony hegyeken túl a bérczes Erdély csúcsai kéklenek, — míg dél felé hajolva a soktornyú Nagyvárad hátterét a szépen fehérlő belényesi havasok képezik. Észak felől a virágos rét sásas szélű nádasban végződik, hol fekete végű buzogányon himbálódzó nádi veréb vígan csicsereg, — az elrejtőző fekete vizibika nagyokat bömböl, a görbe nyakú gém rekedten kiabál; a fütyölő szalonka süvöltve repked s vad libák, ruczák, szárcsák s egyéb gázló madarak gondtalanul úszkálnak a víz tisztásain, fel-felreppenve ha egy neki vadult bika keresztül csörtet a nádak között. Nyugatról a kanyargó folyó által két részre osztott szép zöld pázsitos rónaság, hol verőfényes napon oly gyönyörűen játszik a csalékony tünde délibáb, a magyar Alföld legszebb tüneménye. És ez egyszerűségében oly elragadó természeti szépség középpontján van a nagy zöld sírhalom, óriási fák között, hol a pásztorfiú méla furulyája szép holdvilágos éjjelen kihallatszik a nyájkolomp csendes zajából. A természet örök pompája kicsalja ide a falu ifjúságát, hogy el ne feledjék a hazáért életét áldozó kereki várnagy leányának emlékét.
Forrás: Lányok Lapja, 1881 (7. évfolyam, 1-24. szám) 1881-11-06 / 21. szám
Képforrás: Nagykereki vára a 17. században - Soós Elemér rajza
