26/08/2026
Szerintem ez egy szenzációs írás arról, hogy miért lenne jó foglalkozni a régi nehézségeinkkel... 😇
Manapság annyi, de annyi módja van a múlt feldolgozásának; vannak zsákutcák is, elismerem, de van sok nagyon hatékony módszer. Én azokban könnyültem, amikor nem beszéddel, hanem megéléssel oldottunk, ilyen a családállítás, access conciousness, wingvawe coaching, reiki - most ennyi jut eszembe.
Kíváncsi lennék, hogy nektek milyen módszer vált be, ötleteljünk :)
Olvassátok szeretettel,
Etelka
Minek feltépni a régi sebeket?
“Már túl vagyok rajta. Minek turkálni benne? Attól csak rosszabb lesz.”
Teljesen érthető módon ezt a mondatot hallom a leggyakrabban.
Ki akarna hozzányúlni ahhoz, ami fáj? Ki akarná előásni azt, amit évekig sikerült elföldelni?
Van erre egy nagyon egyszerű válasz.
Amit eltemettél, az él.
AMI NINCS KIMONDVA, AZ IRÁNYÍT
Képzeld el a lelkedet úgy, mint egy házat.
Van benne egy szoba, amit lezártál. Bedeszkáztad az ajtaját. Odatoltál elé egy szekrényt. A szekrény elé pedig kiakasztottál egy szép képet, hogy senki ne is sejtse, mi van mögötte.
Most azt hiszed, hogy az a szoba megszűnt létezni.
Pedig ott van.
Te pedig minden egyes nap úgy rendezed be az életedet, hogy ne kelljen arra menned. Kikerülöd azokat a beszélgetéseket. Kikerülöd azokat az embereket. Kikerülöd azokat a helyzeteket, amik akár csak halványan emlékeztetnek rá.
Ezt hívod szabad döntésnek.
Valójában egy bedeszkázott ajtó dönt helyetted.
Ezért fontos mélyre menni.
Az ember, aki soha nem néz be abba a szobába, azt hiszi, hogy ő választ. Aki egyszer benézett, az tudja, mennyivel több választása lett attól az egy pillanattól.
AMIBEN NEM HISZEK
Kimondom feketén- fehéren, hiszen ez az egyik legmélyebb meggyőződésem:
Abban nem hiszek, hogy egy ember önismeret és önmunka nélkül képes tudatosan élni.
Abban sem hiszek, hogy bárki teljes életet tud élni úgy, hogy közben az érzései, a régi megélései és a traumái láthatatlanul irányítják.
Két utat látok e nélkül a munka nélkül:
- Az egyik az elfojtás.
Bedugod a fejed a homokba, és úgy teszel, mintha odafent semmi sem lenne. Ez működik egy darabig. Aztán elkezd fogyni az energiád, hiszen egy idő után begörcsöl a nyakad.
- A másik a folyamatos belső küzdelem.
Kívül mosoly, bent háború. Minden reggel újra megvívod ugyanazt a csatát a saját démonjaiddal, és estére alig marad belőled valami.
Egyik állapot sem élet. Mindkettő túlélés.
A tudatosság sosem egy elhatározás, amit egy hétfő reggelen meghozol. A tudatosság annak a következménye, hogy megismerted magad. Hogy tudod, mi mozgat, mielőtt azt hinnéd, hogy éppen te döntesz.
Aki soha nem nézett magába, az őszintén hiszi, hogy szabad.
Aki egyszer megtette, az tudja, milyen sokáig döntött helyette valaki más.
“MÁR TÚL VAGYOK RAJTA” - VALÓBAN?
Nézzük meg, mi a különbség aközött, hogy valamit feldolgoztál, és aközött, hogy elzártad.
Feldolgozott: el tudod mesélni anélkül, hogy szétesnél. Már nem kerülsz érzelmi hatásba.
Elzárt: elmeséled, és közben megáll a lélegzeted. Vagy meg sem tudsz szólalni. Vagy nevetsz rajta, mert máshogy nem megy.
Feldolgozott: látod benne a saját részedet is.
Elzárt: van benne egy bűnös és egy áldozat, és a történet mindig ugyanúgy hangzik el, szóról szóra, évek óta.
Feldolgozott: ma már máshogy döntenél.
Elzárt: ma is ugyanolyan partnert, ugyanolyan főnököt, ugyanolyan barátságot vonzol be.
A TESTED AKKOR IS EMLÉKSZIK, HA TE MÁR ELFELEJTETTED
Bessel van der Kolk évtizedek óta ugyanazt kutatja: a trauma az idegrendszerben él, sokkal mélyebben, mint a történet, amit el tudsz róla mondani.
Ha gyerekként megtanultad, hogy a csend veszélyt jelent, akkor a párod csendje ma is riasztót indít el benned.
Fejjel tudod, hogy felnőtt vagy.
A tested viszont 7 évesnek érzi magát.
Ez a szakadék az, ami miatt hiába olvasol el ötven könyvet, ha soha nem mész oda, ahol a seb keletkezett.
Az önismeret önmagában kevés, ha csak az agy szintjén marad.
AMIT NEM VISZEL VÉGIG, AZT TOVÁBBADOD
A fájdalom, amit nem alakítasz át, továbbadódik.
A gyereked nem abból tanul, amit mondasz neki.
A gyereked abból tanul, ahogyan élsz.
Ha te nem mersz nemet mondani, ő is megtanulja, hogy a szeretet ára az önfeladás.
Ha te elhallgatod, hogy fáj, ő is elhallgatja majd.
Ha nálatok a harag tabu volt, nála is az lesz.
A minta nem végzet.
Viszont amíg láthatatlan, addig működik.
Ezért van értelme feltépni. Egyetlen ember a láncban elég ahhoz, hogy megálljon.
MI AZ ÁRA ANNAK, HA NEM MÉSZ MÉLYRE?
Nézzük őszintén, mert erről ritkán esik szó:
- ugyanazt a kapcsolati mintát éled újra, más névvel
- a tested tünetekben mondja el azt, amit te elhallgatsz
- a gyerekeidre bízod azt, ami a te feladatod lett volna
- a döntéseidet a félelem hozza meg, és te ezt óvatosságnak hívod
- soha nem tudod meg, ki lennél az elfojtás nélkül
Az elkerülés kényelmesnek tűnik.
Valójában az elkerülés a legdrágább dolog, amit fizetsz az életedben.
MIT NYERSZ, HA MÉGIS RÁNÉZEL?
- választási szabadságot ott, ahol eddig automata működött
- kapcsolatokat, ahol tényleg jelen tudsz lenni
- a testedet, ami végre elengedheti a készenlétet
- azt a hihetetlen könnyebbséget, amit akkor érzel, amikor egy titok kimondottá válik
- és a saját hangodat, ami eddig valaki más hangja volt
Brené Brown kutatásaiból tudjuk, hogy a szégyen a sötétben nő. Fényben, kimondva, meghallgatva elveszíti az erejét.
Amit kimondasz, azt már nem neked kell egyedül cipelned.
A SEB FELTÉPÉSE NEM ÖNKÍNZÁS
Fontos tisztázni valamit, mert sokan félreértik.
A mélyre menés soha nem arról szól, hogy újra és újra elmeséled a fájdalmadat, és minden alkalommal ugyanúgy összeomlasz.
A mélyre menés arról szól, hogy odamész, ahol eddig soha nem voltál jelen felnőttként.
Odaviszed a mai eszedet, a mai erődet, a mai szeretetedet ahhoz a kicsi részedhez, aki ott egyedül maradt.
A seb feltépése egy pillanat.
A gyógyulás az, ami utána jön.
És igen, fáj. Rövid ideig, sokkal élesebben.
Aztán elkezd másképp fájni.
Aztán már csak egy emlék, ami a tiéd, és nem ő birtokol téged.
Szabina 43 évesen jött el hozzám azzal, hogy a párkapcsolatában “valami nem stimmel”.
Harmadszor élte át ugyanazt: érzelmileg elérhetetlen férfi, aki egy idő után elhalványul mellette.
Két hónapig kerülte azt a mondatot, ami a legelső alkalommal átsuhant rajta.
A harmadik hónapban kimondta:
“Apám akkor ment el, amikor kilenc voltam. És én azóta is bizonyítok, hogy valaki egyszer maradjon.”
Utána sokáig csak sírt. Azt mondta, ilyen mélyről még soha nem sírt.
Fél évvel később ezt írta nekem:
“Tegnap először vettem észre, hogy egész este nem figyeltem arra, elmegy-e. Csak ott voltam vele. Fogalmam sem volt, hogy ilyen is létezik.”
Semmi varázslat.
Egyetlen kimondott mondat, ami harmincnégy évig várt.
Amit nem mersz megnézni magadban, azt fogod megtalálni mindenki másban.
Van olyan téma az életedben, amit évek óta kerülsz? Elég, ha csak egy szót írsz róla ide, néha az az egy szó az első lépés.
Ha te már jártál odalent és feljöttél: írd meg, mi volt az a pillanat, ami elindított. Valakinek pont a te mondatod fog most bátorságot adni.
Oszd meg ezt a posztot, ha van valaki az életedben, aki most azt mondogatja magának, hogy “úgyis mindegy, minek foglalkozni vele”. Néha egyetlen megosztás adja meg valakinek az engedélyt arra, hogy végre odanézzen.
Miért írok erről?
Vízióm egy olyan világ, ahol a nők és a férfiak partnerként együttműködnek és együtt egy tudatos világot építenek.
🩷Nóri🩷
